FarmVille- élőben

(Kis)városi gyerek lévén nem igazán kerültem testközelbe a falusi élettel, főleg nem a háziállatokkal. Apu régen a nagyi udvarában tartott  pár nyulat, meg volt kutya is ott, de ennyi. Első tehenes élményem egy disznóvágáshoz kapcsolódik.

 Mi, gyerekek nagy érdeklődéssel szemléltük a gazdasági udvart, ahol mindenféle két- és négylábú állat volt. Az istállóban lovak és tehenek álltak. Okvetlen meg akartam nézni. Az ajtóban mondjuk satufékezésre késztetett a trágya szag. Senki nem mondta, hogy egy ilyen helyen szarszag van. A többiek bementek. Gyurika ott állt a tehén fenekénél. A tarka egyszer csak egy irdatlan nagy hurkát küldött a földre- csaknem súrolva Gyurika kabátját. Azóta sem kerültem közelebb kapcsolatba a bécsiszelet, vagy rántottcsirke, vagy a sonka alapanyagaival még élő formában. Különben sem szeretem látni, hogy amit eszek, az mi volt.

Egy iowai farm meglátogatása ilyen előzmények után nem csoda, ha nem villanyozott fel. Szerencsére nem voltam egyedül ezzel. Annika is inkább egy outletben bóklászott volna akciós CK cuccokat vadászva. Ehelyett Muscatine-ből, a reggeli után (amiről lekéstem és amely helyett  a Mekiben ettem egy gyilkos adag szénhidrátot…) megindultunk a közeli Martz farmra. Ismereteim igen hiányosak a mezőgazdaságot illetően, még csak FarmVille-t sem játszok a Facebookon.

Szokásos papírház, meg mosolygós háziak vártak minket a gazdasági udvaron. Asszonyka késő 30-as, apuka 40-es. Itt nőttek fel, viszik a közepesnek mondott családi gazdaságot, amely kb. Pest megye méretű…Mutogatták, hogy vannak tehenek (múúúúúú), meg kecskék (meeee)- ezeket a 14 éves fiuk gondozza. Mind a 30-at. Szegény. Aztán van egy lámájuk, amelyet szereztek, és amely távol tartja a kóborkutyákat valahogy. Aztán van egy rakat kicsi malac (ééééééédibééééédi), amelyek valami réb büdös istállóban vannak. Jó,annyira nem büdös, de messze van a rózsaillattól. Aztán megcsodáltuk a szójamezőjüket (GMO), majd átmentünk kocsival a kukoricamezőre betakarítást nézni.

Gépesített, korszerű- de nem az övéké, hanem a cégé, amelyiktől a magot szerezték, és amelyik felvásárolja. A röffentyűk is csak bérben vannak náluk. Jóformán rent-a-malacok. A sonkának valót a Cargill (hoppá, náluk nemrég voltunk látogatóban!) adja a családnak, a tápot, gyógyszereket is, Martzéknak csak fel kell nevelniük- ezért is pénzt kapnak. Biztos isteni gonosz cég, szegény farmer tematikájú szociót lehetne forgatni. De elég vidámnak néztek ki, és nem panaszkodtak. Annyira nem lehet rossz nekik. Közben a szülők is megjelentek- ők is meséltek. Én inkább fényképeztem. De az eljutott hozzám, hogy a trágyaszagra azt mondták: érzik a pénz illatát…

Újabb autóba szállás és a másik házukhoz mentünk – lehet, hogy a fiatalok laknak ott? Mindegy is…Egy helyes, beagle-re hajazó kutty fogadott minket. Farokcsóválva. Volt kit dögönyöznöm egy kicsit. Mindenkiből kibújt az urbanizált én, és szájtátottunk a kombájn és a traktor előtt. Fel is másztunk rá. Persze nem Ursus vagy hasonló traktorra kell gondolni. A kombájn GPS-szel felszerelt, számítógépesített és persze KLIMATIZÁLT. Hát, már a mezőgazdaság sem a régi….

Világbéke és Made in China thai kaja

Iowa a kukoricájáról híres. Meg a szójájáról. Mindkettő persze GMO. Az állam kb olyan, mint egy gigantikus kukorica/szójaföld. Állítólag repce is akad itt.  A termesztett szója 90-95 százaléka génmanipulált. És az EU a második legnagyobb felvevőpiaca az iowai szójának. Ahhoz, hogy mindezt megtudjam, vagy 520 km-t kellett kocsikáznunk. A programunk szerint Muscatine-ba mentünk. Ott van a Stanley Foundation is. Külpolitikai think-thank csoport. Ami azért fura, mert a befolyásos, jelentős cégek a nagyvárosokban vannak. Nem pedig egy iowai, 20 ezres „faluban.”

Némi késéssel érkeztünk. Szerencsére nem nekem kellett végig vezetnem. Darko egy időre átvette a volánt. Életmentő volt- keveset aludtam az éjjel. Így az anyósülésen bóbiskoltam, amíg küzdött a nagy dög autóval. Becsületesen nyomtuk a gázt, pisilni is alig álltunk meg. Okulva a múltkori útból, csak előre dobozolt kávét vettem. Starbucksot. Sajna cukrozott, így bambi jellege van. De persze azért finom. Az alapítványnál kajával vártak. Leves és szendvicsek.

Amióta itt vagyok nem ettem egy jó levest. Az egyetem mérgezdéjében volt valami levesnek titulált trutyi, de szerintem az emberi fogyasztásra alkalmatlan volt. Aztán próbálkoztam Campbell levessel- hát, a felmosóvíz finomabb…Aztán egy étteremben paradicsomlevessel- sűrű volt, de nem sok ízzel. Itt most gombaleves és csilis-sajtos-csirkeleves gőzölgött. A csirke győzött. Volt íze! Igaz, sűrű volt, de finom. Senay gombalevest evett. Megkóstoltam és jó volt az is. Tulajdonképp kimentem volna még egy kis levesért, de már folyt az agytágítás. A bemutatkozókör szerintem rém vicces volt. A kivetítőn ott vigyorogtunk mint a 10-en, névvel, titulussal, ahogy a WPI honlapján szerepelünk. Mindenki kötelességtudóan, mint egy zsolozsmát elmondta az alapadatokat. Már fejből tudjuk egymás szövegét. Egyedül az az izgi, hogy ki mit hagy ki, vagy tesz hozzá.

Szóval az alapítvány. Bútorgyáros család pénzéből működnek. 56-óta. Érdekes amit csinálnak, de tulajdonképpen a világ folyását nagyban nem zavarják. Sajnos. Végtére is akadémikusi magasságokból, az ideális ideák létezését feltételezve általánosságokról nem olyan nehéz beszélni, hogy az ember okosnak és tájékozottnak hasson. Elvek, a közösségi jó, az egyetemes értékek hangoztatása szép, de nem sokra mennek vele Irakban vagy Afganisztánban. Ott ennél konkrétabb dolgokra van szükség. Persze lehet, hogy az előállított tanulmányok egyszercsak ráomlanak a bujkáló ellenségre, aki örökre megadja magát…

Jó, persze túlzok. Elméleti emberekre szükség van. De most úgy éreztem, hogy ők nagyon távol állnak a realitásoktól. Fülled, ötcsillagos konferenciatermek állott pogácsaszagában könnyű eldiskurálni arról, hogy a nukleáris anyagokat biztonságban kell tudni (ki?hogy ? mivel? merre? meddig?- na erről nem sok konkrétumot mondanak). De kedvesek voltak. Meg kifizették a szállásunkat. Hogy ebben mi a jó nekik?!?!?!

Utánuk jöttek a szójások. Nem mondanám, hogy a körmöm lerágtam az izgalomtól. Egy jólfésült szépfiú, meg csúnyácska kommunikációs nő jött. Utóbbi esetében mindenki azon csodálkozott, hogy hogy kerül a szakmába. Vagyis annak közelébe. Egy mosószappannak jobb kommunikációs kézségei vannak szétázás után, mint szegénykémnek. Pöszécske, nem egy agysebész képességeivel megáldva, hozzá viszont mérhetetlen szorgalom. Agatha Christie az ilyeneket az első oldalakon megöli! Mi élve hagytuk. Még akkor is, amikor cérnahangon vagy öt percen át statisztikai adatokat nyekergett egy 20 és egy 10 évvel ezelőtti felmérés összehasonlításaként. Valami agrárújságírók körében készült. Elvesztettem a fonalat még az elején…az alig 5 és félórás alvás, és a rám jutó 3 órás vezetés kissé elfárasztott. Aztán csak vége szakadt! Illedelmesen megköszöntük.A szójás muki elújságolta, hogy nemrég volt Pesten és Harkányban, és irtóra tetszett neki. Próbáltam osztozni a lelkesedésén- de nem sikerült túl meggyőzőre.

Megérkeztünk a szállodába. Egész jó. Igaz,papírból van, mindent hallani, ami a folyósón, vagy a szomszéd szobában van. Azzal kecsegtettek, hogy van medencéje is. Nos, jóformán a mi sarokkádunk is nagyobb a cuccnál. Azért biztos jó benne csobbanni egyet…

A vacsora –önköltséges alapon- érdekes volt. Egy iowai kisvárosban hova máshova menne egy idegen, mint a Mississippi partján álló, indiai nevű (Tantra) thai bisztró feliratú helyre, amelyet kínaiak üzemeltetnek? Az Alapítvány emberei javasolták. Ying először angolul csacsorászott az ázsiai személyzettel. Majd kiderült, hogy a pincér és a pincérnő is Made in China így átváltottak mandarinra. Mgpróbáltam a pálcikás evést. De Ying se tudta nekem megtanítani. Szerintem menthetetlen vagyok…Rém fárisztó a két izével a kaját a szájba manőverezni. Viszont fogyókúrás módszernek nem is rossz. Ying odáig volt, hogy végre normálisat ehet- húst és zöldséget és rizst, és forrót, nem hideget. Neki az amerikai kaja hideg. Meg szerinte csak eknyérből és húsból áll. Arról nem is beszélve, hogy rém nehéz neki késsel és villával ennie. Ügyesen lapátolta a zöld pálcákkal a kaját. "Végre jól laktam"- mondta a vasággyal együtt 40 kilós nő. Állandóan eszik. De tényleg. Ehhez képest pipaszár.

A pálcikás evés okozta nehézségeket némi vörösbor feledtette velem. 

Holnap valami farmot és szójaültetvényt nézünk meg a közelben. Igazi falusi fíling lesz. Aztán irány vissza St.Paul. Lassan el kell kezdeni pakolászni. Vasárnap röppenünk. Néhány időzónával hátrébb.

American life

Vasárnap nincs is jobb dolog, mint kiruccanni valahova. Ideális, ha van egy nyaraló. Mondjuk egy tó partján- be a kocsiba és sipirc láblógatni a parton. Most ezt mi is kipróbáltuk- amerikai módra. Toni ugyanis meghívott Minneapolis környéki nyaralójukba. Vízisízni, strandolni, semmittenni, enni, inni, pihenni. Ahogy az a középosztálybeli, tehetős (fehér)amerikai családoknál dukál. Bő 40 perc alatt ott is voltunk. Útközben még tankolni kellett a minibuszba. Majdnem 30 gallon benzin fér bele! Atyám- csak apslogtam. Múltkor nem is figyeltem, mennyi ment bele.

A tankolásnál kicsit megszívtam. Valami fura kút volt. Itt olyan, hogy választhatsz: kinn, a kúton, kártyával fizetsz, vagy bemész a pénztároshoz. Gondoltam, majd kifizetem- David ugyanis elhúzott, elfelejtette, hogy a furgonban nincs benzin. Szóval, követve az utasításokat, kártyát be a résbe, majd ki, beütöm, hogy mit akarok, majd nem történik semmi. AZ első tankolásom is égő volt, miután azt se tudtam milyet kell beletölteni, meg, hogy hogy. Fölfedeztem a kallantyút, amit fel kell emelni. Megtettem. De mintha nem ment volna a benzin. Lecsaptam. Amivel megszakítottam az egészet. Így 17 centet levont a kártyámról…Újra akartam kezdeni. Erre a gép kiírta, hogy vegyem fel a kapcsolatot a pénztárossal, aki azt mondta: visszautasították a kártyám…Azóta is izgulok, hogy mi van, mert a Visán van az összes saját pénzem. Nagy szarban leszek, ha valami elkúródott…De csak pozitívan! Nem lehet baj! Végül David is befutott, és a WPI kártyájával kifizette a benzint.

Toniék háza a Minnewashta tó partján fekszik. Több nyaraló is van egymás mellett, szép zöld pázsittal, amerikai zászlóval, parkolóval garázzsal. AZ utcáról nézve egy földszintes, nem túl nagy épület várt ránk- persze fából. Mi másból. Toni és a mamája hatalmas vigyorral, boldog csiviteléssel köszöntött minket. Majd levezettek a hátsó kerthez. Mivel domboldalon áll a ház, a frontról nem is látszik, hogy két szintes az épület. És nem is kicsi. A lankás kert végében a stéh, egy motorcsónak és egy motoros kishajó, vagy mi fityegett a vízen. A háznál fák, székek, ágyak vártak ránk. Meg három megrakott hűtőtáska. AZ italokat (sörök, üdítők, borok, vizek) berakták és egy rakat jeget szórtak rá. Praktikus. Jó hideg volt minden. Volt némi rágcsálnivaló is.

Eredetileg arra számítottam, hogy majd unatkozom. Ennyi idegen előtt nem akarok hájbemutatót tartani. Szereztem valami könyvet- de hamarosan elszundítottam egy kényelmes pamlagon. Madárcsicsergés, árnyék, kellemes meleg, hűs szellő, meg a mellettem anyázó Abel, aki interneten nézett valami kosármeccset- most van a világbajnokság. Szóval idill és nyugalom. Aztán fölkerekedtem, mert a csajok a motoros bárkára nachost és mártogatót vittek. Mire odaértem, el is indultak. Mentem velük.  Kicsorogtunk a mólótól. A szél miatt elég hullámos volt a víz. Ying életmentő mellényben vigyorgott a fedélzeten a nachos mellett. Nem tud úszni. Mindent fényképezett, mint egy japán. Imádja magát fotóztatni.

Aztán kikötöttünk, és csónakot cseréltünk. Ezzel a bárkával csak totyogni lehet a vízen. De most Toni, a szupervuman leeresztette a motorcsónakot. A hullámhasítósat. Mögé lehet kötni egy tube-nak nevezett izét. Ez egy felfújható korong, kapaszkodni kell benne. Vízisí light amatőröknek. 

Senay és Anshika voltak az elsők, akik kipróbálták. Pattogtak a vízen. Hamarosan mentőakció is kellett kiemelni őket. Hanan, Ramadán ide vagy oda, böjtölésre fittyethányva felöltötte a fürdőcsadorját. Pechjére nem hozott másik kendőt-izgult, hogy vizes lesz-e. A végén az lett. Senayjal rosszul kapaszkodtak és alámerültek. Ez volt a második mentőakció. Nagyobb volt az ijedelem, mint a baj. Ismét partot értünk, magamra kaptam a fürdőgatyót és egy pólót,és Saiddal rámásztunk a kerek izére. Hát, távolból tök könnyűnek néz ki…hogy csak kapaszkodni kell. De amikor rajta vagy…huhhh…! Alaposan kell markolni a foggantyúkat. De jó érzés. Leszámítva, ha padlógázzal hasít a csónak és pattogsz a vízen. Said nem bírta sokáig, leálltunk. Én lepottyantam az izétől, és annyira röhögtem, hogy vissza se bírtam menni. Fölevickéltem a csónakra. Persze engem senki sem fényképezett...Modupe is kipróbálta a víziizét. Pedig nem is tud úszni. Mentőmellényben hasalt a korongon. Élvezte, de nagyon. Mikor kikötöttünk, kissé elfelejtettük, hogy a nigériai kolléganő ott fityeg a  korongon. AMikor kapcsoltunk,kihúztuk a csónakhoz...Na, akkor pottyant a vízbe, és kezdett el kiabálni, hogy segítség, elmerülök. Toni gyorsan túlkiabálta, hogy állj a lábadra, nem mély...És valóban. Mint a filmekben. A nagy ijedelemre egy ölelés volt gyógyító hatással.

Abel, a lakótársam egyedül vette birtokba a korongot. Toni, a pótmama, padlógázt nyomott, kanyargott, forgott a vizen. Abel meg szinte repült a gumiizével a tó fölött. De nem engedte el. Végül csak belepottyant. De Toninak alaposan meg kellett ezért dolgoznia. Utána nagyon fájlalta a karjait…

A vízisízés nem ment nagyon senkinek. No, nem mintha én kipróbáltam volna. Darko volt az első delikvens. Toni szerint szuperül ment neki. Mit mondjak…a filmeken az egész tök egyszerűnek tűnik. Ráállsz, elindul, mész. Ehhez képest…Senay és Abel is a vízben maradt. Nekem meg rákvörösre égett a fejem. Pedig a csónakban találtam 50 faktoros krémet. Folyamatosan kenegettem magam, de akkor már késő volt. A végén a fejemre raktam egy törölközőt- mondtam is Hanannak, hogy akkor most csador van rajtam…

A vizes kalandok után zabáltunk. Mindenki nekiesett a kajának. Éhesek voltunk- senki nem ebédelt, csak rágcsálni valókat ettünk. Egy ideig csöndben majszoltuk a kaját. Amikor az energiaszintünk helyre billent, már készek voltunk cseverészni is.

Jó volt…teljesen kikapcsoltunk, a világ bajai megszüntek. Az elegáns tópart mellől kicsit valószínűtlen, hogy valahol lőnek, robbantanak, vagy, hogy bárkinek is éheznie kellene. Szép, békés kisuvickolt élet. A különbség talány annyi, hogy itt, ha tanulsz, és dolgozol, akkor természetes, hogy van. Nem szólnak meg érte, mert tudják, hogy megdolgoztál érte. Ezt irigylem tőlük. Hogy lehetőségük van így megdolgozni a dolgokért.

Holnap irány Iowa. Öt órai autózás- külpol és szója. A kukoricaföldek államában:)

Pór nép között - a négycsillagos Amerika után a fapados változat

Szabad szombat! Hej, de rég is volt ilyen. Amióta itt vagyunk, valami mindig van. Menni kell, jönni kell, figyelni kell, beszélni kell, hallgatni kell. Mint egy nagy IBUSZ-túra. Persze ne nyavalyogjak, én akartam. Sokan cserélnének velem. És igazuk is van.

Szóval teendők nélküli szombat. Érdemes lesz megjegyezni, hátha egy ideig nem lesz majd ilyen. Sokáig, nagyon sokáig akartam aludni. Legalább délig. Ami persze nem jött össze, annak ellenére sem, hogy éjjel egyik pötyögtem a gépen. 9 után nem sokkal végérvényesen fölébredtem. Lötty kávéval leheltem magamba életet. Mailelés, olvasás, stb. És közben tervkovácsolás. Mit is kezdjek a szabad napommal. Mert a többiek nélkül akarom eltölteni- ha nem is az egészet, de amennyit csak lehet. Múzeumba régóta készülök. Csak 5-ig van nyitva. Csütörtökön 9-ig.A Minneapolis Institute of Art a város kevésbé elegáns részén fekszik. A környéke szép, de amerről én közelítettem meg…hát, az nem való képeslapra.

Úgy döntöttem, hogy kipróbálom a tömegközlekedést! Ami itt mondjuk az autó, mert mindenki azzal megy. Így ez a kifejezés a közösségi közlekedésre itt nem állja meg a helyét. Magyarul: buszra szálltam. A neten egy ideig bóklásztam, mire sikerült kisilabizálnom, hogy melyik járat, merre megy. Találtam egyet, ami háztól házig vitt szinte- csak épp hétvégén nem közlekedik. De ráfutottam egy másikra, a 21-esre. Egyetem végén lehet felszállni, majd Minneapolisban le, és néhány háztömbnyit gyalogolni.

A cégnek lenne mit tanulnia pontosság terén a németektől. Az óra 37-re meghirdetetett járat jó 10 percet késett. Addig ott aszalódtam a napon. Még jó, hogy volt nálam víz- sanya bubi mentes, mert itt mást nem is lehet nagyon kapni. Ha netán van, akkor azt aranyárban mérik….Szóval a busz befutott. Rozzant, kicsit koszos benyomást keltett. De klimatizált volt. Nem az a 7-es busz fíling, amikor már a fogantyúkból is zsíros izzadság csepeg. Hely is volt, leültem. Miután jegyet váltottam. Nem tudom mennyi a jegy, de nekem 5 dolláromba került, mert nem volt apróm. A pasi közölte, hogy a gép nem tud ebből visszaadni:S A tikett egyébként 2,5 óráig érvényes, bármely irányba lehet vele menni bármennyit. Megfotolandó otthonra is!

Kissé morcos lettem a drága fuvartól. De ez van.  A buszon szociológiai tanulmányokhoz isteni alanyok ültek. Csak szegények. Bevándorlók. Fekete anyuka két kicsi lányával. Mosolygósak, de az olcsó tucatruha kicsit megfakítja a vidámságukat. Gondterhelt az asszony. De énekel a kisebbik fürtös lánykának, hogy hagyja abba a sírást. Aztán kissé csöves külsejű ember is van a buszon. De nem büdös.  Néhány szomáliai asszony, hagyományos, színes, iszlám viseletben.Minneapolisban valamiért sok a szomáliai betelepülő. A legnagyobb közösség Amerikában. Néha áthajtottunk a negyedükön. Volt olyan nő, akinek még a szeme sem látszott ki  a burka alól. St.Paulban abban a maskarában nem jelenhetne meg, a város szabályzata tiltja, hogy valakinek a teljes fejét eltakarja valami.

Volt még néhány mexikói és latin srác a buszon, egy botos fekete férfi…Velük zötykölődtem át ST. Paul fás negyedéből a kopár Minneapolisba. Sehol egy fa. Tűző napsütés, földszintes vagy egy emeletes, lapostetős épületek. Sehol egy dísz  vagy árkád, vagy valami, ami széppé vagy legalább szebbé tenné az utat. Rossz hangulatú az egész. Az emberek is fáradtabbak, elnyűtebbek ezen a részen. Mint otthon. Az egyik megállónál egy spanyol ajkú asszony szállt fel 3 gyerekével. Annyit kihámoztam a hadarásukból (a nemlétező spanyoltudásommal), hogy a kislány rém boldog, mert mennek a Targetbe (itteni teszkó- aki ellen lázadoznak, mert a cég egy homofób, republikánus (fúúúúúj) pacáknak adott pénzügyi támogatást a kampányához), és ott valami játékot kap az anyjától.

Végül én is leszálltam. A filmekben az ilyen környékeken szokták megölni, vagy legalábbis kirabolni a tévelygő turistát. Engem senki sem bántott. Két srác, egy fekete és egy latin (kitetoválva, kigyúrva) szórólapozott, és rámköszöntek. Itt az emberek köszönnek egymásnak. Vagy biccentnek. Lepukkant házak, volt bedeszkázott ablakú is. Látszik, hogy nagyon nincs pénz erre. Kerítések is vannak. St. Paul elegánsabb részén, ahol az egyetem is áll, alig látni kerítést. Akkor is inkább csak dísznek van. Kb. négy saroknyit gyalogolok, amikor éles váltás- több a zöld és rendezettebbek a faházak. Pedig csak egy kereszteződésen jöttem át. De itt már a MIA hátsó traktusa áll. A belépés díjtalan. Hatalmas az épület, amitől megrettenek, mert megbeszéltem a többiektől, hogy 5 körül shoppingolunk- mindenkinek vissza kell valamit vinni. Nekem is.

Az egyiptomi tárlaton végigrohanok- aztán fel a modern formatervezéshez. Egy gyönyrú Tatra kocsit is kiállítottak. Csillog-villog. Gyönyörű csehszlovák csoda.

Aztán középkori festmények, majd barokk…Impresszionisták. Csak állaok és bámulok: Tiziano, Monet, Rembrandt, van Gogh…Jó, nem sok, de van! Ide vissza kell jönnöm. Kevésbé rohanósan. A földszinten egy hatalmas Snoopy szobor áll. Snoopy egy beagle, még ha nem látszik rajta. Kitalálója, Charles M. Schultz itt született, és St.Paulban nőtt fel. Szóval nem csak a cellux, hanem Snoopy hazája is a Twin Cities.

A cellux őshazája és kocsikaland…avagy nézd meg hol parkolsz, vagy elviszik

Cellux- az angolszász területeken csak Scotch tape-nek nevezik. Eme egyszerű és praktikus cuccot itt, Minnesotában találták fel a múlt század elején. A 3M cég dobta piacra. A vállalat eredeti neve Minnesota Mining and Manufacturing Company. Igen, a post-it-ok is az ő talalámánya.

 Mint megannyi más izé: dörzspapír, csúszásgátló borítások, ragasztók, fényvisszaverők, autó- és mobil-alkatrészek, stb. Persze mindenzt nem magamtól tudom. Ma elvittek minket a 3M Innovációs Központjába. Ami pont Minneapolisban van. Vagy Maplewoods-ban? Mindegy is. Szóval egy nagy füves terület közepén áll a kockaépület. szinte üre parkoló. A fantasztikus filmekben szokott ilyen lenni a gonosz hi-tech cég központja. A furgonból kiszállva zenesző hallatszott, meg, hogy egy felvett hang üdvözli a látogatókat.

Benn már vártak minket. Pöpec nyakbaakasztós névtáblával vártak. Isteni lesz otthon is az RTL-es belépőhöz. Remélem mindenki irigykedik majd rá, amíg tönkre nem megy. Látogatásunkat meg is örökítette egy hivatalos fotós. Perceken át kellett vigyorogni, amíg elkészült az official photo. Még erre is van pénzük…

Az épület steril. Mintha nem dolgozna senki benne. Egyik vendéglátónk, Naim is ott van. Ő a cég alkalmazottja. A sjatós-kommunikációs osztályról is vannak, lepakoljuk a cuccokat, és szomorúan konstatálom, hogy máris megyünk körbenézni a központban, miközben a frissen főzött kávé ott szorong a termoszokban, a gyümölcsről és sütikről nem is beszélve. Gyors áttekintést kapunk a 108 éves cégről. Érintőképernyős bemutató, majd a kezdetekről infő meg néhány ereklye. AZ egyik vitrinben az első kibocsátott részvény is látható. 1 dollár névértékben. Ma már 14 milliót ér az az egy darab. Hát, szerettem volna szuvenírnek elhozni….

Hi-tech cég- hi-tech elbűvölés. bevezettek egy sötét szobába- ahol már tilos volt kamerázni. A falak hatalmas képernyővé változtak. Egy 3M reklámklippet láttunk. Másodpercenként 10-szer elhangzott a 3M neve, meg az, hogy innováció. Amikor vége lett, kinyílott egy ajtó, és mi innovatívan bevonultunk a moziterembe. Bőrfotelek, hátradönthetőek egy kupola alatt- hmm…érdekes… Kiderült, hogy térhatású vetítés lesz. Újabb pr-film, innováció minden mennyiségben. Mint a filmekben az agymosó cég. Szinte vallásos révületbe estünk, legszívesebben azonnal jelentkeztem volna portásnak, takarítónak, szőnyegnek, bárminek csakhogy 3M-es lehessek, hogy a fantasztikus életérzés és forma magába szippanthasson.

14 millió dollár a vitrinben

Felgyulladtak a villanyok és kiderült, hogy a sötétség után terem van. Megannyi csodás és tschodásh 3M termékkel. Orvosi eszközöktől, a fénytechnikáig. Meg lehetett fogni, tapogatni, próbálni mindent. Amit most tesztelnek, az az új injekcióstű. Hogy ne fájjon annyira. Ez egy tapasz lenne, apró, pici tűkkel, amelyek a bőrhöz érve kibocsátanák a gyógyszert. És semmit se éreznénk…Még 4-5 év, mire piacra kerül.

Rendkívül innovatív hangulatban távoztunk. Páran el is határoztuk, hogy mosunk egy jót. A koliban van ugyan mosó- és szárítógép, de a papok megtiltották, hogy használjuk. Lehet, hogy szenteltvízzel megy? Vagy undorodnak a női alsóneműktől? Ki  tudja… Így a közeli mosodába kell mennünk. Igazi, amerikai mosoda! Sok géppel, szárítóval, ott mosó emberekkel. Noha nincs messze, a furgonba pattanunk. A mosoda mellet van a piabolt…izé: liquor store. Errefele mindenféle alkoholt csak ilyen helyen lehet venni. ÉS ellenőrzik a személyid, hogy 21 éves vagy-e. Még a nagypapáknak is elkérik. Itt amúgy előbb vehetsz cigit legálisan, mint piát. 18 évesen cigizhetsz, de inni csak 21 éves korodban szabad. Kocsit meg 16 vagy 17 évesen vezethetsz?????

Szóval a furgonnal a piabolt parkolójában álltam meg. Egybeér a mosodáéval, de pár betondarab az elválasztó. Beszereztük az aprót a mosáshoz, betettük, én kimentem telefonálni, hogy ne a zajban füleljek. Kumpival locsogtam, amikor kiléptem és elhűltem. A minibusznak hűlt helye. Totál ledöbbentem…Nem állt ott autó, ahol hagytam. Arrébb volt egy nagy dög kocsi, de az Chevy volt, nem Ford. Pánik. Ellopták a bérelt kocsit!!!!! Be Annikához és Yinghez- velük mentem mosni. Hívtuk Davidet, aki a WPI igazgatósági ülésén volt. Doug mentett meg végül. Kiderült, hogy nem lopták el. Csak elvontatták. Mint kiderült, jogosulatlanul álltam be a piabolt parkolójába. Erről egy apró tábla tájékoztat, amely a parkoló bejáratánál nem is látható, amint bekanyarodok. Eszerint, csak a bolt vásárlói vehetik igénybe a parkingot. A többiek kocsiját elszállítják.

Felhívtam a kiírt számot. Egy nem túl kézséges fószer mondta, hogy megvan a kocsi. De hogy hogy hol, azt nem mondta. Mivel bérelt, így a meghatalmazás vagy valami papír is kellett. Ami nem volt nálam- nem én béreltem. De legalább tudom, hogy hol a kocsi!!!!! Annika közben kiderítette, hogy a piabolt utazik az ilyenekre. Ők hívják ki a lopós autót. 30 dollárt kapnak állítólag minden egyes elvontatott kocsiért. A boltban persze tagadták. 5 perc alatt vitték el a 12 személyes buszt.

Nagyot nyeltem, amikor megtudtam, mennyiért kaphatjuk vissza: 275 $...Kettőszázhetvenöt dollár! Egy láthatatlan tábla miatt… Doug totál kiborult, amikor meglátta, hogy hova tették ki, és hogyan a táblát. Bement a boltba- ahol leüvöltötték. Főleg, mert a fejükhöz vágta, hogy a lopós cég sápot fizet nekik. Végül elmentünk a telephelyre. Magáncég intézi a dolgot. Hát, a rossz amerikai filmekben szokott iylen lenni a rosszfiúk környéke. Lepukkant, sivár, kopár gyártelep. Lapostetős épületek, poros út. Sötétedés után egyedül a közelébe nem mennék.

Egy felirat mutatja, hogy hol hol az Icon Recovery (meccsoda név….). Alig lehet megtalálni. Ráadásul a kapun az áll, hogy idegeneknek belépni tilos… A furgon ott áll három autó közé fogva. A főnök egy rosszarcú, tetovált nyakú mexikói. A pénztáros egy kedves arcú lány. Mit keres itt ezen a lepukkant bűntanyán??? Nem scak kocsilopó, hanem szerviz is az Icon. Jó koszos. Doug leteszi az asztalra a pénzt. A nő aszondja, hogy 325 dollárt kér. „Because of the storag…”- mondja lazán. Doug majdnem elküldte melegebb tájakra, hogy mit képzelnek, hogy még a tárolásért is fizettetnek. Végül eltekintettek tőle nagy kegyesen. A főnök azonnal a minnesotai törvényekkel vagdalózott, idézett a magánvagyon védelméről szóló cikkelyekből… Lehet, hogy papíron igaza van, dehogy pofátlan és alattomos módon csinálták az is tuti. Szóval aki erre jár, bojkottálja a Marshall Liquor store-t, a Marshall Av és a Cleveland Av sarkán! Tessék terjeszteni.

Este a WPI igazgatósági tagjaival voltunk vacsorán. Talpig elegáncsban. Jó, nyakkendő nem kellett. Ott is széles körben mesélték a kocsis kalandomat….

JFK ma elmaradt…De majd bepótolom. A kocsi és a mosás asszem ma ütött mindent. 

Jó benyomást keltettünk

Közszolgálati rádió- ha ezt hallom, nekem mindig a Kossuth ugrik be. Minap megnézhettük, milyen a minneapolisi közrádió. Először is nagy. Van pénzük, az látszik. A munkatársak nem űzöttek, biztosak magukban és tudásukban. Dolgozniuk persze kell, de kényelmes munkafeltételeik vannak. Open-space munkahely. kis boxokban ülnek, kb. mellmagasságig érnek a falak.  A rovatvezetők/szerkesztők kicsi, üvegfalú szobában csücsülnek.

Persze a köz-fogalma itt kicsit más a dollár hazájában, a kapitalizmus fellegvárában. KÖZpénzeket, állami forrásokat is kapnak. Meg reklámbevételeik is vannak, aminek nem reklámbevétel a neve. Jó, mi? Támogatókról, adományozókról beszélnek. Fő a látszat! Így pl. az időjárás jelentés előtt hallható a szignál, hogy a vedörfórkeszetet az XY cég segítségével hallhatják a kedves hallgatók. De ha unatkozó milliomos vagyok, és elég perverz, hogy valamilyen blokkot, műsort szponzotáljak, akkor az én nevem is ugyanígy bemondják a szignál alatt.

A közszolgálatiság nem azt jelenti, hogy politika az úr. Sőt. Emberekkel foglalkozó témák a fontosak: óvoda, oktatás, poloskák a hotelokban… A politika háttérben van. Vagyis inkább nem annyira első vonalban. Akit érdekel, annak elérhetővé teszik. Kíváncsi voltam, hogy miylen az átlagos MPR (Minnesota Public Radio) hallgató. Hát, kiderült, hogy egyetemet végzett, fehér, középosztálybeli középkorú, viszonylag jó fizuval. No, de a többiekkel mi van??? Ja, és az MPR nonprofit szervezetként működik. Azaz a tulajok nem vehetik ki a hasznot, ha van.

Bóklásztunk az épületben. Van egy fantasztikus stúdiójuk, ahol lemezeket vesznek fel. Mark Knopflerét pölö. Bárki kibérelheti jó sok pénzért. Amíg ott voltunk, felbukkant a minnesotai demokrata képviselő munkatársa. Úgy látszik szeretnek gyárlátogatni itt is a fontos emberek vagy azok munkatársai.

Rádió után némi városnézés. Hulla fáradtan. Én vezettem. A WPI egyik tagja mondta merre menjünk. Megnéztük az art deco városházát. ELKÉPESZTŐ! Mint a filmekben. Gyönyörű díszes minimál. 

Néhol kissé a coccialista érából ismert motívumokkal. St.Paulban (is) a belváros épületei skyline-okkal vannak összekötve: azaz a második szintek magasságában átjárók kötik össze az épületeket. Sokat. Így a fagyos télben, hóban nem kell az utcán bandukolni, hanem a fedett fűtött (nyáron hűtött) folyosókon. A szájtszíing a 3. óra után kifulladt…Hulla volt mindenki az ely-i kiruccanás után.

Ma meg jó benyomást kellett tennünk. A Cargill nevű óriáscéghez voltunk hivatalosak. A vállalat mellesleg Magyarországon 15 éve jelen van. Most hallottam róla először! Nem véletlen, a cég filozófiája, hogy nem beszélnek. „Hallgatag óriás.” Coca-Cola, meg más élelmiszeripari cégek az ügyfeleik. Édesítőszert, gabonaféléket közvetítenek, szigetelő anyagokat fejlesztenek…persze majdnem minden GMO. Nem is értik, hogy mi, Európában miért nem szeretjük a génmanipulált cuccokat, amikor nincs rá bizonyíték, hogy káros lenne. Mondtam, hogy arra sincs 100 százalék bizonyíték, hogy nem káros.

Az odavezető úton megtapasztaltam a reggeli csúcsforgalmat. Jobb, mint a pesti. Haladósabb. Az autópálya átszeli a várost- mélyebben fekszik, mint egy mesterséges autófolyó, amelyből ki lehet hajtani, vagy rá lehet menni. Visszafele is dugó volt egy baleset miatt. Fura volt látni, hogy a leállósáv üres, senki nem tülekedik, békésen araszol mindenki a sorban. Nincs erőszakos dudálás, versengés a centikért. Ha kell beebgednek a sorba. Egyedül mi (David a Saabjával én meg a furgonnal) okoztunk szemöldökfelvonást, mert nem túl szabályosan próbáltunk előrébb jutni. 3-tól uyganis John Tunheimmel, a Kennedi gyilkosságot vizsgáló bizottság vezetőjével volt randink. Aki mellesleg a „pótpapám” itt Minneapilisban. De rről majd holnap.

Mindenfélét megnéztünk a Cargillben. Persze öltönyben illett menni. Mindenki nagyon bizniszlúk volt. A laborban védőszemüvegben hasítottunk. Akinek szandál volt a lábán, annak védőhuzatot kellett rá húznia. Rémesen nézett ki benne szegény Senay....

Kaptunk reggelit, majd ebédnek nevezett valamit- szendvics, chips, süti, üdítő. Miközben 1 emelettel lejjeb az üzemi konyha csábító illatai terjengtek. Egy  jó leves azért már nagyon hiányzik. Evés közben csevegés. Majd konkrétabb kérdezz-felelek. Kissé kellemetlen kérdéseket is feltettünk, korrupció és társairól értekeztünk…de legalább látták, hogy valamit tudunk a cégükről. Hja, a Google-nak köszönhetően. 

Outdoor

Búcsú az ely-i vendéglátóinktól. AZ előző este kicsikart félórás csúszás ellenére mindenki rém álmos. laposakat pislog. A kötelező vigyorgós búcsúzós képeken viszonylag gyorsan túlesünk, majd mindenki megy a maga dolgára. Mi kenuzni indulunk az egyik tóra a sok közül. Úttalan utak, erdő…eszembe nem jutna, hogy ott bármi is lehet. Pedig az Outward Bound létezik. Címe is van. Meg is találtuk, némi keresgélés után.

Két mosolygós, kissé férfias csaj várt ránk. Kötelező bemutatkozás. Már mindannyiunknak a fülén jön ki. Eleinte még a név, ország és médium megjelölése után mindenki elmondta, hogy pontosan mit is csinál, mi a feladata. Most már pár szóval elintézzük, XY, Z ország, napilap. Semmi fakszni, hogy mi a neve, belpol vagy külpol…. szóval csak gyorsan.

A csajokal egy ideig bóklászunk. Megmutatták a team-building helyüket. Mint valami military játszótér. Borzasztóan néz ki az egész. Mondtam is nekik, hogy ez inkább Guantanamo, mint kalandpark vagy mi. Közben éktelen csaholást is hallottunk. Meg két ijedt bambi is elinalt előlünk. A kutyák szánhúzó ebek. 70-en élnek az Outboundban. Rémes körülmények között. 

A torkom elszorult, amikor megláttam, hogy mindegyik kutya egy alig másfél méteres láncra van verve a házikója előtt. Egész nyáron így vannak. El sem engedik őket. Azt mondták a csajok, hogy majd télen futnak eleget. Szerencsétlenek ott vonyítottak, szeretetéhesen. Szerintük ezek munkakutyák, és így kell tartani őket. Egymás hegyén hátán a házuk. Valamelyikük már tök zavart volt, hogy alig tudott mozogni, volt, amelyik a háza tetején állt és ugatott. A környékbeliek már panaszkodtak a kutyazajra, így bottal fegyelmezik őket. 

Amikor kifakadtam, hogy hogy lehet így állatokat tartani, és hogy az EU-ban ez tuti tilos, olyan furán néztek rám, hogy ja, a hülye kis érzelgős, kövér városi gyerek biztos jobban tudja. Írtam egy mailt az egyik host familymnak- Euan a közszolgálati rádiónál dolgozik. Hátha…persze lehet, hogy Amerikában ez is megfelel az állattartási normáknak…

Végül elmentünk a kenuházba. Van, aki 3 hétre kivonul a világból, baromi nehéz hátizsákot ölt, és kenuzik a tavakon. és ezért még 1200 dollárt is hajlandó fizetni, hogy maga evezzen, vezetővel, és sátorozzon. Mondtam is, hogy ennyiért karibi luxusutat is találni. Erre elvigyorodtak, hogy tulképp igen, de hát mások az igények…

Mindenféle felszerelésük van…ÉS rengeteg szárított kaja. Olyan is, amiről el sem tudnám képzelni. Csak vizet kell hozzáadni és kész. Pl. a vegetariánus burger-por. Nem túl bizalomgerjesztő….A csapatok indulás előtt itt pakolnak fel. Vizet, élelmet, mindent. Ha van motyójuk, azt itt hátrahagyhatják, megőrzik. Nagyon amerikai dolog kenuzni a vadonban. A természet ereje, meg megmérettetés, meg sikerélmény, meg kitartás…Tuti képtelen lennék erre a nomád életre. Le a kalappal, aki megcsinálja.

Alapismereteket kaptunk, és egy szép mentőmellényt. Melegített és büdös volt. Seszínűt adtak nekem, mondtam, hogy kéket szeretnék. Mert az jobban ment a pólómhoz J .A kenukat nekünk kellett a vízre tennünk. Dögnehéz. Technikásan kell leemelni, megfordítani. Gondolom valami félig selejt, tanonc darabokkal bíbelődhettünk. Ennyi városi amatőrt egy helyen….

A vízre tevés még csak-csak ment…Na de a beszállás…Hát, ennyire instabil valamit! Annikával és Modupével kerültem egy csónakba. Annika azt állította, hogy ő már kenuzott, tudja mit kell csinálni. Hát, annyira nem jött össze. A beszállás sem volt sima- majdnem beleborultam. Irtózatosan illeg-billeg egy kenu. AZ elején ültem. Megpróbáltunk elindulni- ehhez fordulni kellett volna- nem nagyon jött össze. Hol a mólónak, hol a partnak ütköztünk. Én röhögő görcsöt kaptam, potyogtak a könnyeim- mivel vagy háromszor is összeütköztünk valakivel. 

A kis öbölből kimentünk végül a nyílt vízre. Erős szél fújt- hullámzott a víz. Nem mondhatnám, hogy őszinte volt a mosolyom. Annika vezényelt ugyan, de nem jött össze. Modupe középen ült, mondtuk, hogy inkább ne csináljon semmit. Végül a kenuscsajok mondták, hogy menjünk ki, mert erős a szél. Mi voltunk az elsők, akik kiértünk! Jó volt a szilárd talajon állni ismét. Persze, amikor eveztünk, ügyesen, senki nem csinált rólunk fotót...mindenkit én fényképezek.

Utána még megtanították, hogy túra alatt hogyan kell vinni a dögnehéz csónakot, ha szárazföldön kell menni. Sík terepen sem egyszerű, de ha hegyen-völgyön át kell cipelni- az borzalmas lehet.

A kaland után megindultunk haza. Vagyis vissza St.Paulba, a koleszba. Fáradt voltam- a többiek aludtak útközben, én meg nyomtam a gázt. Borzasztó szél volt- rendesen oldalba kapta a furgont, dobálta. Nehéz volt egyenesen tartani. És majd leragadtak a szemeim. Ebédelni egy útmenti helyen álltunk meg. Hatalmas adag kaja, olcsón. Az üdítőt ingyér’ újratöltik. Végtére is csak cukros lötty…A parkolóban pedig erre a fura kínálatra bukkantam: