Világbéke és Made in China thai kaja

Iowa a kukoricájáról híres. Meg a szójájáról. Mindkettő persze GMO. Az állam kb olyan, mint egy gigantikus kukorica/szójaföld. Állítólag repce is akad itt.  A termesztett szója 90-95 százaléka génmanipulált. És az EU a második legnagyobb felvevőpiaca az iowai szójának. Ahhoz, hogy mindezt megtudjam, vagy 520 km-t kellett kocsikáznunk. A programunk szerint Muscatine-ba mentünk. Ott van a Stanley Foundation is. Külpolitikai think-thank csoport. Ami azért fura, mert a befolyásos, jelentős cégek a nagyvárosokban vannak. Nem pedig egy iowai, 20 ezres „faluban.”

Némi késéssel érkeztünk. Szerencsére nem nekem kellett végig vezetnem. Darko egy időre átvette a volánt. Életmentő volt- keveset aludtam az éjjel. Így az anyósülésen bóbiskoltam, amíg küzdött a nagy dög autóval. Becsületesen nyomtuk a gázt, pisilni is alig álltunk meg. Okulva a múltkori útból, csak előre dobozolt kávét vettem. Starbucksot. Sajna cukrozott, így bambi jellege van. De persze azért finom. Az alapítványnál kajával vártak. Leves és szendvicsek.

Amióta itt vagyok nem ettem egy jó levest. Az egyetem mérgezdéjében volt valami levesnek titulált trutyi, de szerintem az emberi fogyasztásra alkalmatlan volt. Aztán próbálkoztam Campbell levessel- hát, a felmosóvíz finomabb…Aztán egy étteremben paradicsomlevessel- sűrű volt, de nem sok ízzel. Itt most gombaleves és csilis-sajtos-csirkeleves gőzölgött. A csirke győzött. Volt íze! Igaz, sűrű volt, de finom. Senay gombalevest evett. Megkóstoltam és jó volt az is. Tulajdonképp kimentem volna még egy kis levesért, de már folyt az agytágítás. A bemutatkozókör szerintem rém vicces volt. A kivetítőn ott vigyorogtunk mint a 10-en, névvel, titulussal, ahogy a WPI honlapján szerepelünk. Mindenki kötelességtudóan, mint egy zsolozsmát elmondta az alapadatokat. Már fejből tudjuk egymás szövegét. Egyedül az az izgi, hogy ki mit hagy ki, vagy tesz hozzá.

Szóval az alapítvány. Bútorgyáros család pénzéből működnek. 56-óta. Érdekes amit csinálnak, de tulajdonképpen a világ folyását nagyban nem zavarják. Sajnos. Végtére is akadémikusi magasságokból, az ideális ideák létezését feltételezve általánosságokról nem olyan nehéz beszélni, hogy az ember okosnak és tájékozottnak hasson. Elvek, a közösségi jó, az egyetemes értékek hangoztatása szép, de nem sokra mennek vele Irakban vagy Afganisztánban. Ott ennél konkrétabb dolgokra van szükség. Persze lehet, hogy az előállított tanulmányok egyszercsak ráomlanak a bujkáló ellenségre, aki örökre megadja magát…

Jó, persze túlzok. Elméleti emberekre szükség van. De most úgy éreztem, hogy ők nagyon távol állnak a realitásoktól. Fülled, ötcsillagos konferenciatermek állott pogácsaszagában könnyű eldiskurálni arról, hogy a nukleáris anyagokat biztonságban kell tudni (ki?hogy ? mivel? merre? meddig?- na erről nem sok konkrétumot mondanak). De kedvesek voltak. Meg kifizették a szállásunkat. Hogy ebben mi a jó nekik?!?!?!

Utánuk jöttek a szójások. Nem mondanám, hogy a körmöm lerágtam az izgalomtól. Egy jólfésült szépfiú, meg csúnyácska kommunikációs nő jött. Utóbbi esetében mindenki azon csodálkozott, hogy hogy kerül a szakmába. Vagyis annak közelébe. Egy mosószappannak jobb kommunikációs kézségei vannak szétázás után, mint szegénykémnek. Pöszécske, nem egy agysebész képességeivel megáldva, hozzá viszont mérhetetlen szorgalom. Agatha Christie az ilyeneket az első oldalakon megöli! Mi élve hagytuk. Még akkor is, amikor cérnahangon vagy öt percen át statisztikai adatokat nyekergett egy 20 és egy 10 évvel ezelőtti felmérés összehasonlításaként. Valami agrárújságírók körében készült. Elvesztettem a fonalat még az elején…az alig 5 és félórás alvás, és a rám jutó 3 órás vezetés kissé elfárasztott. Aztán csak vége szakadt! Illedelmesen megköszöntük.A szójás muki elújságolta, hogy nemrég volt Pesten és Harkányban, és irtóra tetszett neki. Próbáltam osztozni a lelkesedésén- de nem sikerült túl meggyőzőre.

Megérkeztünk a szállodába. Egész jó. Igaz,papírból van, mindent hallani, ami a folyósón, vagy a szomszéd szobában van. Azzal kecsegtettek, hogy van medencéje is. Nos, jóformán a mi sarokkádunk is nagyobb a cuccnál. Azért biztos jó benne csobbanni egyet…

A vacsora –önköltséges alapon- érdekes volt. Egy iowai kisvárosban hova máshova menne egy idegen, mint a Mississippi partján álló, indiai nevű (Tantra) thai bisztró feliratú helyre, amelyet kínaiak üzemeltetnek? Az Alapítvány emberei javasolták. Ying először angolul csacsorászott az ázsiai személyzettel. Majd kiderült, hogy a pincér és a pincérnő is Made in China így átváltottak mandarinra. Mgpróbáltam a pálcikás evést. De Ying se tudta nekem megtanítani. Szerintem menthetetlen vagyok…Rém fárisztó a két izével a kaját a szájba manőverezni. Viszont fogyókúrás módszernek nem is rossz. Ying odáig volt, hogy végre normálisat ehet- húst és zöldséget és rizst, és forrót, nem hideget. Neki az amerikai kaja hideg. Meg szerinte csak eknyérből és húsból áll. Arról nem is beszélve, hogy rém nehéz neki késsel és villával ennie. Ügyesen lapátolta a zöld pálcákkal a kaját. "Végre jól laktam"- mondta a vasággyal együtt 40 kilós nő. Állandóan eszik. De tényleg. Ehhez képest pipaszár.

A pálcikás evés okozta nehézségeket némi vörösbor feledtette velem. 

Holnap valami farmot és szójaültetvényt nézünk meg a közelben. Igazi falusi fíling lesz. Aztán irány vissza St.Paul. Lassan el kell kezdeni pakolászni. Vasárnap röppenünk. Néhány időzónával hátrébb.