Címlapsztori voltunk. Az egész csapat. Az Ely Echo eheti száma az első oldalon foglalkozott azzal, hogy 10 újságíró, a világ 10 országából Elybe látogat. És részt vesznek a lap által szervezett fórumon. Szabadprédák, kérdésekkel bombázhatóak. Belépés díjtalan, ebédjegy 15 $. A cikk nagy része persze copy-paste volt a WPI szórólapjából. Viszonylag ügyesen ollózva, a homályban hagyva, hogy a tőlünk vett magvas idézetek tulképpen a papírról származnak. Az érdekfeszítő sztori aztán benn, a hetedik oldalon folytatódott. Összesen nyolc oldalas a kiadvány. Ebből kettő reklám. A műremek cikkeit ugyanaz az az ember írja (vagy ezt már említettem?). Vagyis majdnem mindet. A harmadik oldalon pedig bájos fotó róla és kedveséről, és egy cikk, hogy hamarosan esküvőjük lesz. A tudósítás alatt se fölött nincs név. Hej, pedig de jó lenne tudni, kinek is köszönhetjük a gyöngyszemet.
Szóval a fórum. Meghirdetve, kiplakátolva, a városka legnagyobb hoteljében- amely meglepő helyen fekszik. Ely bányaváros volt. A külszíni fejtés nyomait eltüntette a víz. De pár rozsdásodó gép még ott meredezik a hotel mellett. Persze faépületről van szó. A másik oldalon lanka, füves, zöld, elszórt székekkel, és egy tó, szigetekkel, fákkal. Minnesota a 10 ezer tó államának nevezik. Pedig 12 ezer tavuk lehet.
A fórumra a helyi vendéglátóink jöttek el,és néhány nyugdíjas. 30-40-en lehettek. Mindenkin ott virított a névtábla. Rajtunk is. Még a munkahelyünk nevét is felírták. Itt imádják a névtáblákat. Volt akin estig rajta volt. A moderátor az Ely Echo újságírója volt. Magvas kérdéseket írt fel. 2,5 órán át faggatott minket. Az emberek fészkelődtek, kávéért mentek, eltünedeztek, volt aki közbeszólt, akiket azzal hűtött le, hogy majd az ebéd után, majd akkor kérdezzenek, akkor jön el az ideje. Kuss legyen! Na, jó, ezt nem mondta, de majdnem.
Ebédnél vegyülni kellett. Rosszabbra számítottam. Akik eljöttek, mindannyian sokat utaznak, rengeteg helyen voltak, pedig Ely ma már szegény. Gazdagék akadnak, de ők nyaralót tartanak fenn. Csónakkal. Arra számítottam, hogy a vidéki, fehér amerikai kisvárosban rém konzervatívok lesznek. De itt nem. Utána mondták is, hogy ez nem tipikus amerikai kisváros. Itt utálják Busht, senki sem szavazott a republikánusokra. Örültek is a mi Busht érintő csípős megjegyzéseinknek. Sarah Palin sem maradt ki. Senki sem támogatta az iraki és az afgán háborút. Egy asszony a könnyeit nyelve mesélte, hogy Vietnam is értelmetlen volt. Egy bennszülött, indián tolószékes nő pedig azt mondta, hogy Vietnam két bátyját is elvitte, értelmetlen a háború.
Nyitottak voltak. Meghallgattak és mertek kérdezni, de felkészültek is voltak. Tudták az érzékeny pontolat- pl. Macedónia esetében a névvita a görögökkel. A kerekes székes nőnek isteni beszólása volt. Egy asszonyság arról értekezett, kérdésnek álcázott eszmefuttatásában, hogy Amerika egy fiatal ország. A nő erre odaszólt, hogy mielőtt idejöttetek, már akkor is elég régi ország volt ez és egész jól elvoltak itt az indiánok…kacagás, taps! Tuché.
Elvittek minket a Nemzetközi Farkas Központba. Igazi farkasokat láttunk. De nem ám az üveg mögül, mint a normális látogatók! Ketrecközelből! Gondozójuk, Lori Schmidt, késő 40-es, férfias nő, be is ment a négy fenevadhoz. Akik úgy viselkedtek mint a kutyák.
Lihegtek a hőségtől, nyüszögtek, vakargattatták magukat. Kíváncsian szaglászták a ketrecen benyomott objektíveket.
Világoszöld szemük kérdőjelként villogott. Nem tudtam elképzelni, hogy ezek tényleg vérszomjas fenevadak. Lori mondta is, hogy megszelídített példányok…de csalóka a dolog,mert ha etetés előtt jön, és a kaja kinn van az ajtó előtt, ő meg benn, nekimennek. Volt már rá példa…Meg is mutatta mit esznek a farkasok: hűtőkamra tele fagyasztott őzekkel, meg más vadakkal…Hát, elég bizarr látvány volt!
Vadállatos kalandjaim nem értek itt véget. Beszereztem egy farkasos hűtőmágnest. Randa. De ez a cél! De ami ennél is jobb: Cynthia (akit ma valamiért egész nap Nancynek hívtam…pedig az a barátnője neve), hazafelé megállt a szomszédjánál (aki vagy 2 kilométerre lakik tőle az erdőben). Charlie a környék medvéit eteti. Odaszoktak hozzá. És tényleg: a kert végében, egy maroknyi turista etetett két medvebocsot. A mama és a harmadik maci a fán, fenn a magasban pihent. Ilyen nincs!!!
A turistákkal egy medvész volt: igazi szakember és híresség. Webkamerát szerelt a macik téli menedékébe. A medveközpontot vezeti. Megszállott. Vagy csak elhivatott? Imádja amit csinál, az biztos. És felelősséggel teszi. A kamerán keresztül azt is lehetett látni, amikor a kicsik megszülettek. Szóval a kismacik, mint valami házi kedvencek kézből ettek. Simogatni lehetett őket. Mint valami buggyant állatmesében. Puha, finom szőrük van, óvatosan veszik ki a kezedből a diót. Egy idő után elunták az etetést. Mint kiderült, Charlie korábban megetette őket. A két bocs mint valami macsek felmászott a fára. Elnyúltak az ágon. Az esti parti után hazafele megint láttuk őket. A reflektorok elől a fák közé inaltak.
A parti jó volt. Iható vörösbor, sokféle étel, saláta, gyümölcs. Szokásos bájcsevej. Egy idősödő, jókiállású pasiról kiderült, hogy a nagyija magyar volt- máig őrzi a receptjeit, de ő nem tud már egy mukkot se. AZ apja spanyol volt. Ő meg a Levi’s cég üzletkötője volt. Mindenkin meg is nézte, milyen farmer van.
A hazavezető út alatt igencsak féltem. Cynthia a vagány vénasszony ugyanis néhány sört és bort is legurított. Pedig itt is zéró alkohol a szabály. Emellett veszettül nyomta a gázt, kissé bizonytalan kézzel kormányozta az autót és édesdeden cseverészett a barátnőjével…Leizzadtam, mire visszaértünk. Útközben a szexuális zaklatásra terelődött a szó. Abel elfehéredett, amikor Nancy gyengéden, egy mondat végén megpaskolta a térdét…
Holnap irány valami kenuzás, majd vissza az internettel ellátott civilizációba! Remélem nem megint valami mellékutakon kell evickélnem a böhöm nagy batár kocsival.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése