Búcsú az ely-i vendéglátóinktól. AZ előző este kicsikart félórás csúszás ellenére mindenki rém álmos. laposakat pislog. A kötelező vigyorgós búcsúzós képeken viszonylag gyorsan túlesünk, majd mindenki megy a maga dolgára. Mi kenuzni indulunk az egyik tóra a sok közül. Úttalan utak, erdő…eszembe nem jutna, hogy ott bármi is lehet. Pedig az Outward Bound létezik. Címe is van. Meg is találtuk, némi keresgélés után.
Két mosolygós, kissé férfias csaj várt ránk. Kötelező bemutatkozás. Már mindannyiunknak a fülén jön ki. Eleinte még a név, ország és médium megjelölése után mindenki elmondta, hogy pontosan mit is csinál, mi a feladata. Most már pár szóval elintézzük, XY, Z ország, napilap. Semmi fakszni, hogy mi a neve, belpol vagy külpol…. szóval csak gyorsan.
A csajokal egy ideig bóklászunk. Megmutatták a team-building helyüket. Mint valami military játszótér. Borzasztóan néz ki az egész. Mondtam is nekik, hogy ez inkább Guantanamo, mint kalandpark vagy mi. Közben éktelen csaholást is hallottunk. Meg két ijedt bambi is elinalt előlünk. A kutyák szánhúzó ebek. 70-en élnek az Outboundban. Rémes körülmények között.
A torkom elszorult, amikor megláttam, hogy mindegyik kutya egy alig másfél méteres láncra van verve a házikója előtt. Egész nyáron így vannak. El sem engedik őket. Azt mondták a csajok, hogy majd télen futnak eleget. Szerencsétlenek ott vonyítottak, szeretetéhesen. Szerintük ezek munkakutyák, és így kell tartani őket. Egymás hegyén hátán a házuk. Valamelyikük már tök zavart volt, hogy alig tudott mozogni, volt, amelyik a háza tetején állt és ugatott. A környékbeliek már panaszkodtak a kutyazajra, így bottal fegyelmezik őket.
Amikor kifakadtam, hogy hogy lehet így állatokat tartani, és hogy az EU-ban ez tuti tilos, olyan furán néztek rám, hogy ja, a hülye kis érzelgős, kövér városi gyerek biztos jobban tudja. Írtam egy mailt az egyik host familymnak- Euan a közszolgálati rádiónál dolgozik. Hátha…persze lehet, hogy Amerikában ez is megfelel az állattartási normáknak…
Végül elmentünk a kenuházba. Van, aki 3 hétre kivonul a világból, baromi nehéz hátizsákot ölt, és kenuzik a tavakon. és ezért még 1200 dollárt is hajlandó fizetni, hogy maga evezzen, vezetővel, és sátorozzon. Mondtam is, hogy ennyiért karibi luxusutat is találni. Erre elvigyorodtak, hogy tulképp igen, de hát mások az igények…
Mindenféle felszerelésük van…ÉS rengeteg szárított kaja. Olyan is, amiről el sem tudnám képzelni. Csak vizet kell hozzáadni és kész. Pl. a vegetariánus burger-por. Nem túl bizalomgerjesztő….A csapatok indulás előtt itt pakolnak fel. Vizet, élelmet, mindent. Ha van motyójuk, azt itt hátrahagyhatják, megőrzik. Nagyon amerikai dolog kenuzni a vadonban. A természet ereje, meg megmérettetés, meg sikerélmény, meg kitartás…Tuti képtelen lennék erre a nomád életre. Le a kalappal, aki megcsinálja.
Alapismereteket kaptunk, és egy szép mentőmellényt. Melegített és büdös volt. Seszínűt adtak nekem, mondtam, hogy kéket szeretnék. Mert az jobban ment a pólómhoz J .A kenukat nekünk kellett a vízre tennünk. Dögnehéz. Technikásan kell leemelni, megfordítani. Gondolom valami félig selejt, tanonc darabokkal bíbelődhettünk. Ennyi városi amatőrt egy helyen….
A vízre tevés még csak-csak ment…Na de a beszállás…Hát, ennyire instabil valamit! Annikával és Modupével kerültem egy csónakba. Annika azt állította, hogy ő már kenuzott, tudja mit kell csinálni. Hát, annyira nem jött össze. A beszállás sem volt sima- majdnem beleborultam. Irtózatosan illeg-billeg egy kenu. AZ elején ültem. Megpróbáltunk elindulni- ehhez fordulni kellett volna- nem nagyon jött össze. Hol a mólónak, hol a partnak ütköztünk. Én röhögő görcsöt kaptam, potyogtak a könnyeim- mivel vagy háromszor is összeütköztünk valakivel.
A kis öbölből kimentünk végül a nyílt vízre. Erős szél fújt- hullámzott a víz. Nem mondhatnám, hogy őszinte volt a mosolyom. Annika vezényelt ugyan, de nem jött össze. Modupe középen ült, mondtuk, hogy inkább ne csináljon semmit. Végül a kenuscsajok mondták, hogy menjünk ki, mert erős a szél. Mi voltunk az elsők, akik kiértünk! Jó volt a szilárd talajon állni ismét. Persze, amikor eveztünk, ügyesen, senki nem csinált rólunk fotót...mindenkit én fényképezek.
Utána még megtanították, hogy túra alatt hogyan kell vinni a dögnehéz csónakot, ha szárazföldön kell menni. Sík terepen sem egyszerű, de ha hegyen-völgyön át kell cipelni- az borzalmas lehet.
A kaland után megindultunk haza. Vagyis vissza St.Paulba, a koleszba. Fáradt voltam- a többiek aludtak útközben, én meg nyomtam a gázt. Borzasztó szél volt- rendesen oldalba kapta a furgont, dobálta. Nehéz volt egyenesen tartani. És majd leragadtak a szemeim. Ebédelni egy útmenti helyen álltunk meg. Hatalmas adag kaja, olcsón. Az üdítőt ingyér’ újratöltik. Végtére is csak cukros lötty…A parkolóban pedig erre a fura kínálatra bukkantam:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése