A Nagy Utazás

Szóval már egy hete az újvilágban csordogálok. Gondoltam is az út előtt, hogy talán egy blog vagy valami kellene az egészről. Csakhát a lustaság...Meg a rohanás...De most erőt vettem magamon.

Az ember magáól talán nem megy Minnesotába csak úgy. Max ha viszik. Engem vittek. Mindent előkészítettek, lerendeztek. A kéthónapos ösztöndíjhoz vízumot is be kellett szerezni. Minden űberszabályos. Már csak a kofferméretre és a csomag súlyára kellett figyelni. Valamiért a Delta tengeren túli járataira csak 23 kg-vel lehet felszállni. Hazafele bajban is leszek...Minnesotában ugyanis NINCS ADÓ A RUHÁKON ÉS A CIPŐKÖN....meg most vannak a leárazások.

Szóval az út...Amszterdamon át vezet Minneapolisba. 3 óra várakozás. Összefutás két leendő csoptárssal, némi kirakatnézegetés, kávézás, tapogatózó kérdések. Annika finn. Az ottani közsziolgálati tv reggeli műsorvezetője. Vagy 1,90 magas, szőke és harsány. Amerikai akcentussal beszél. Hanan egyiptomi. Vallásos- fején kendő, iszlám előírás szerinti viselet. Ramadán van, így böjtöl. Kivéve most, útközben. Tulajdonképpen megkönnyebbültem, amikor kiderült, nem együtt ülünk a gépen.

A felszállás előtt az embert kikérdezik. Egyedül pakolt-e, hova megy, minek megy, hol lesz, meddig, meg iylenek. Aztán jön a testszkenner. Hiszen erről a repülőtérről indult a gatyás nigériai robbantó tavaly Detroitba. Jól leszkenneltek...A kezeket a fej fölé téve kell állni. Mintha megadnád magad. De meg is adod. Szóval feles kilóim meg egyebek kendőzetlenül tárultak a biztonságiak szeme elé.

A szék turistaosztályon rém kényelmetlen. CSak 5 centivel lenne minden irányban szélesebb, máris jobb lenne. Persze az igazi az első osztály! Ott mndennek van helye. Egy magas, körszakállas, késő harmincas amerikai pasi ült mellém. Köszönés után beüzemelte a tv-jét. És elvolt. Szuerencsém volt, hogy nem valami szófosó mellé kerültem. Mondhatni eseménytelen volt az út. Pár légörvény színesítette a dolgot. A szokásos etetés-itatás is megvolt. Nem voltak fiatalok és szépek a stewardessek. De mosolyogtak azért.

10 ezer méter magasn, bezárva egy fémdobozba csaknem 9 órán át- hát, volt már jobb is. Főleg, hogy nem tudtam aludni. Így két CODDDÁLATOS filmet nézhettem meg. A The Joneses és az Eli könyvét. Előbi elmegy, utóbbi....Sajna Doktor Szöszi nem volt, mint legutóbb.

Próbáltam aludni, nem ment. rádiót is hallgattam, de bénáztam, mert hol 3 hol 5 szám után újraindult az egész. Lady GaGa Alejandrója eleve őrjítő, hátmég egymás után ötször.

A gépen két cetlit is ki kell tölteni. AZ egyiket a hazatérő amerikaiaknak is. Uncle Sam szeretni tudni úgylátszik, hogy merre jártak a fiai. Ezen fel kell tüntetni, hogy mit visz be az ember. Pölö, hogy van-e nála kaja, pia, stb. A lapon szerepel, hogy obszcén tárgyak bevitele tilos az országba!!! Mi lehet vajon obszcén egy amerikainak?  A másik papírt a külföldieknek kell kitölteniük. Hol, merre meddig, kinél, minek jön AMerikába.

Az égi zötykölődés után jó volt földet érni. Mellbe vágó volt a hőség. Irtózatos párával. A beléptetés megvolt, megkérdezték mit akarok, minek jöttem, hova megyek...ujlenyomatot vettek mag beengedtek. Csomag is megvolt. Hanant hosszabban faggatták. Nem a fejkendeje miatt, hanem talán mert tavaly is volt valamiért Amerikában.

Kinn már vártak ránk. A WPI igazgatója, és hármunk vendéglátó családja. Hullafáradtan vigyorogtunk. Ők kipihenve vártak ránk. Elvittek a szállásra. Euan gondjaira bíztak. Skót fickó, aki évtizedek óta itt él, és a helyi közszolgálati rádióban dolgozik.

A St.Thomas egyetem Minnesota fővárosában, St.Paulban található. St.Paul meg összenőtt Minneapolisszal. Ikerváros, azaz Twincities a becenevük. Katolikus, ámde liberális egyetemről van szó. Minket oda helyeztek el, ahol a tanárok, utazó papok is laknak. EGy lakás. szép nagy, csak épp osztozni kell rajta. Nekem Abel, az argentín macsó jutott. Előbb érkezettt, így lenyúlta a hálószobát. Én kiszorultam a nappaliba. A kerekes vendégágy borzasztó kényelmetlen volt, így most a kanapén alszom.