Kanada brutál- meg a csodás Niagara és Toronto

Egy elég morc bevándorlási tiszt engedett be a minap Kanadába. Indiai vagy pakisztáni származású volt: véletlen sem mosolygott volna. De lehet, hoyg csak a golyóálló mellény miatt volt savanyúbb. Kicsit értetlenkedett, hogy magyar útlevéllel, amerikai tartózkodási engedély/letelepedési nélkül miért azt x-eltem be, hogy közvetlen a szomszédból jövök. Mondtam, hogy két hónapig okultam. Majd azt akarta tudni, hogy miért jövök Kanadába. Mondtam, hogy baráti látogatóba. Kik azok és mi a címűk. Mondtam, hogy Ibolyáék, és, hogy  nem tudom a címűket. Csak annyit, hogy Cambridge-ben laknak. Erre felhúzta a szemöldökét. Mondtam neki, hogy kinn várnak. Megenyhült, mehettem a csomagjaimért.

Toronto szép. A levegőből is. Az ősz miatt hihetetlen színekben pompáznak a fák. És fölülről az egészet még apróbb és nagyobb tavak pettyezik.

Ibolya és Jóska összeszedett, beraktuk a rakás csomagom a kocsiba. A CN Towerhez hajtottunk- Kanada jelképe a több mint 550 méter magas torony. Impozáns látvány…Messziről látszik. Végül nem jutottunk föl. Hatalmas sor kígyózott a pénztárak előtt. Látszik, hogy hosszúhétvége van: hálaadás napját ünneplik hétfőn. Meg A közeli Kitchnerben Oktoberfest van. Igen, itt is van: a környék rádiói ezerrel reklámozzák. Errefele sok települést németek alapítottak.

A CN Tower eredetileg a kanadai vasúttársaságról, a Canadian Nationalről kapta a nevét- ők építették fel 40 hónap alatt. A toronyban kitett infósplakátok szerint napi 24 órát dolgozott több ezer munkás…de csak heti öt napot! Mivel kimaradt a torony, irány Niagara. Ami itteni mértékkel nézve közel van. Bő 150 kilométerre. Útközben Jóskáék elmesélték, hogy itt miért nem nagyon száguldozik senki sem. Horribilis a büntetés. Ha valaki a megengedett sebességet 50 km/h-vel túllépi, akkor 10 ezer dollár (tessék majdnem 200-zal beszorozni, annyi forintban!) bünti vár rá. És ez nem minden! A helyszínen elkobozzák a kocsit, majd bezúzzák. Nagyon brutál. Az autópálya mellet ezt hatalmas táblák is hirdetik.

Niagara gyönyörű. Mi más lenne. Rengeteg az ember- özönlenek folyamatosan. A folyó túlpartján Amerika- át is lehet gyalogolni. De onnan semmi izgalmasat nem lehet látni- a panoráma Kanadáé. Mivel sütött a Nap, szivárvány volt a vízesés felett. Egész közel lehet menni a zuhogó vízhez- de jól meg is ázol. A visszacsapódó víz permetezik kinn. Nyári hőségben jól jöhet az ilyesmi! Nem mellesleg a Niagaránál építette fel Tesla az első vízierőművet.

Amatőr videó a vízesésről- KLIKK

Torontóban és Niagaránál az a vicces, hogy amerikai dollárral is lehet fizetni. Gyakorlatilag egy az egyhez az értékük- igaz a pénzváltóknál néhol kicsit kevesebbet adnak érte. Itt a legkisebb papírpénz az öt dolláros. Az egy és két dolláros fém- jó nagy érmék, mintha köveket cipelnék a zsebemben. A metrójegy vásárlásakor pedig amerikai 25 centest is elfogadott a gép.

Tegnap sikerült feljutnom a CN Towerbe. Reni kölcsönadta az autóját. Kissé izgultam, nehogy valaki belémjöjjön az úton, de nem történt semmi. Cambridge-ből 50 perc alatt lehet beérni Toronto központjába- ha nincs dugó. Itt annyi kocsi van a legalább három sávos pályákon, mint júliusban péntek délután a Balaton felé. Megint sokan voltak a toronynál. A jegyért fél órát kellett sorba állni. Itt is két szintre lehet menni: a legteteje, a több mint 400 méter magas Sky Pod csak pár dollárral drágább- de a pénztárnál mondták, hogy eleve feljutni kb. 1 óra, és a legfelsőbb szintre még legalább ennyit kell várni.

A lift eszeveszett sebességgel rohan föl. Nincs is időd nagyon megijedni, már fenn is vagy. Étterem is van, ahol kissé borsos árakon lehet élvezni a menüt. Persze azért 346 méter magasan annyit kérnek az embertől amennyit nem szégyellnek. A kilátás itt is fantasztikus. Van egy üvegpadlós rész is. a város felett lépkedsz szédítő magasságban. Hát, fura érzés. Még akkor is, ha az üveg extra teherbírású és 14 vízilovat is elbírna.

Amatőr videó- lépkedés az üveglapokon Toronto felett- KLIKK

A ROM-ba (Royal Ontario Museum) nem sikerült eljutnom. Vagyis igen, öt óra után nem sokkal. De fél hatkor zártak. Sok értelme nem volt bemenni. Így a városban bóklásztam.

Holnap reggel vége az újvilági kalandnak. Megindulok haza. Reszkess Európa!

Officially The End- diplomaosztó vacsi

Kész, vége, lezárult a nyolc hetes WPI ösztöndíjunk. Megkaptuk a szépen nyomtatott papírjainkat az egészről, és egy csoportképet. Volt, akinek elírták a nevét. Az enyémet kivételesen nem. Pedig a repjegyeken állandóan egy t két l szerepel. kész mázli, hogy nem tűnt még fel senkinek.

A diplomaosztót a 3M innovációs központjában tartották. Isteni előételek voltak. A nagy napra való tekintettel mindenki elegáncsba vágta magát. Minnesotába visszatért a nyár, így kissé izzasztó élmény volt öltönybe csomagolva közlekedni. A legtöbbünk szinte teljesen belakott az előételekkel. Majd jött a vacsora. Egész gyorsan lezavarták. A félig nyers marhaszeletet otthagytam- nem az én műfajom…A hal viszont finom volt. Majd jött a neheze: kiültettek minket a pódium mellé, és egyesével némi beszédet mondani. Hát, a mikrofon másik végén azért jobb lenni.

Persze mindenki összekapta magát. Ebben az előtte elfogyasztott bor is segített. Senki se beszélt túl hosszan. Ami azért nagy szerencse. Katie, aki megígérte, hogy fotóz, kattogtatott is, de a gépem nem volt a helyzet magaslatán, így használhatatlan, homályos képek születtek. Said csinált pár használhatót. Végül a patyirost is a kezünkbe 

nyomták. Szóval megcsináltuk. De még mindig nem sikerült mindent megemészteni.

Elugrottunk még egy búcsúitalra. Felhőtlenebb volt a hangulat. Sikerült leeresztenie mindenkinek. Csomagok, túlsúly, gyömöszölés- egy időre elfelejtve. Jó volt végigbeszélni a legviccesebb eseteket az út során. Az ösztöndíj sztárja Ying: kissé döcögős angoltudása miatt több szót is újított…Pl. a jó pasikra a hot helyett azt mondta, hogy spicy- kínaiból tükörfordította. Meg az is elhíresült, hogy ő egy TV girl. De a legjobb: Abel a pergő r-re akarta megtanítani kínai kolleginánkat. Nem ment neki. Ying kijelentette: biztos azért mert „we came from a different monkey.” Szóval a different monkey kifejezés is szállóige lett.

Senki sem pityergett. Még. Talán majd reggel. Elsőként Darkóval mi ketten hagyjuk el minneapolisi/st.paul-i „otthonunk”. A többiek is kijönnek a parkolóba búcsúzkodni. Majd a nap folyamán lassan mindenki megindul haza, vagy az ismerősökhöz Amerika más-más szegleteibe. Hiányozni fog a csapat.

..De egyelőre vár Kanada.

Az utolsókat rúgjuk

Tegnap tulajdonképpen vége lett az egésznek. Megvolt reggel az értékelés, majd utána az utolsó találkozónk. És ennyi. Ma este a nagy diplomaátadó vacsora következik, talpig elegáncsban. Nyolc hét- ennyit voltunk együtt, néha összezárva, néha kellemesen. Annyi minden történt és olyan gyorsan, hogy néha úgy érzem: sokkal régebb óta vagyunk itt…Máskor meg mintha csak a múlthéten landoltunk volna….

Érdekes volt az értékelés. Arra számítottam, hogy majd részletes kérdőívet kapunk. De nem. Egy általános kérdésekből álló várt ránk. És nem is volt hosszú. John Ulmann emellett még legalább négyszer az eszünkbe véste, hogy nekünk mennyire jó, hogy WPI-s ösztöndíjasok vagyunk/voltunk, meghogy tessék és használjuk a lehetőségeket. Azzal is próbálkozott, hogy meggyőzzön minket: mennyire különlegesek vagyunk, mert megkaptuk az ösztöndíjat…

A General Mills egy hatalmas cég. A sajtósuk szerint Minneapolis azért épült fel itt, ahol ma is áll, mert a vállalat itt kezdett működni 1866-ban. Szerény kis cégtörténet…de persze van benne igazság. A General Mills most élelmiszereket gyárt. Rengeteget. Övék a Häagen Dazs fagyi – a cégközpont boltjában persze nem kapni. Az értékesítési jog ugyanis a Nestléé. A Cheerios pehely is az ő találmányuk. Igen, Amerikán kívül az is a Nestléé. Régen, amikor a cég mindenfélével foglalkozott, még tengeralattjárót is építettek. Meg mellesleg föltalálták a repülőgépek fekete dobozát is, amely (a kiállított példány szerint) narancssárga volt. A ’20-as években kitalálták Betty Crockert, a háziasszonyt. Végül márka lett belőle. Pár évente új arcot kap a nemlétező nő. Persze eddig mindig fehér, jólfésült asszonyként jelenítették meg. AZ utolsó változatban állítólag 75 nő jellegzetessége alapján komponálták meg a képet, és már nem annyira fehér. Hát, nem tudom…AZ összes Betty Crocker festményen úgy néz ki Betty Crocker, mint egy sokgyermekes republikánus szavazó. Vagy aktivista.

Az első három "Betty Crocker"

Jó hosszan eldiskuráltunk a kommunikációs vezetőkkel. Kaptunk ebédet is, így a beszélgetés felhőtlenebbül folyt. Igaz, Darko mellettem ott ficergett, hogy gyerünk már, menjünk már, húzzunk innen már…Végül az óhaja teljesült.

Este elvileg egy utolsó rúgjunk ki a hámbólt tartottunk. Volna. Többeket elvittek a „host parentek” vacsira vagy színházba. Az én egyik hostom, a Kennedy-bíró elutazott, Euan pedig dolgozott. Így legalább délutáni beauty sleep is megvolt. A News Room egy jópofa hely. Régi, kinagyított újságcikkek borítanak mindent. Mindenki eljött, kivéve Hanant. Az utolsó percben lefújta, valami átlátszó indokkal. Senkinek sem hiányzott. Eddig is mindig külön volt. Végül nem lett nagy ereszd el a hajam. Mindenki kókadozott. Meg hát a közelgő elutazás, búcsú is kicsit nyomott egyet a hangulaton.

Gyakorlatilag tényleg vége a programnak. Részben már összepakoltam. A rémisztő dologgal majd délután szembesülök, hogy mennyivel nehezebb a kofferom, és, hogy a kisebb utazótáska, amit vettem, bár majd szét szakad, kevés, hogy elosszam a ruhákat. Hát, igen, Óginak nagyon igaza volt, hogy ide félig üres, vagy üres kofferrel kell jönni. De az elején a franc se tudta, hogy mikor lesz időnk bárhova is elmenni.

És nagyon olyan érzésem sincs, hogy vége…Mert nem egyenest haza megyek. Hanem irány Kanada! Pálffyékat ősidők óta nem láttam. Henivel három, Renivel talán két éve találkoztam, amikor Pestre jöttek. De Ibolyát, Jóskát, meg az ikreket…hú…szerintem lassan másfél évtizede nem láttam élőben! És ez lesz az első alkalom, hogy Kanadába megyek…meg az első hálaadás napi ünnepem is. Pont belepottyanok.

Szóval most már féllábbal otthon….  

Fotós-videós kukkoló a campuson

Érdekes tacepaó várt minket késő este az egyetemi szállásunk bejáratánál: piros alapon, fekete betűkkel nyomtatott figyelmeztetés, miszerint a St.Thomas egyetem területén illetve annak környékén kukkoló leselkedik. A csajok azonnal pánikolni kezdtek kicsit. Ying meg nem értette,mit is az, hogy „peeping incident.” 

A kiírás szerint fotókat és videókat készít a kis perverz az ablakokon belesve. Szóval egy multémédia-kukkolót kell keresni a környéken. Az ablakon való leselkedés nem nehéz, mert sok helyen nem használnak függönyt. Mindig is mondtam, hogy nem jó földszinten lakni…Az elkövetőről nincs pontos személyleírás, csak annyi, hogy magasabb, sötéthajú, jókötésű, 20-30 év körüli fehér férfi. Nos, ez akár az egyetem hímnemű hallgatóinak jelentős részére igaz lehet. Bár a skandináv bevándorlók miatt sok a szőke. Az azért megnyugtató, hogy az egyetem ennyire komolyan veszi az ilyesmit és még jótanácsokkal is ellátja az embert, mit tegyen a biztonsága érdekében.

Minneapolisban egyébként a University of Minnesotán történt szexuális zaklatások miatt nyomoz a rendőrség. Rövid időn belül három esetet is jelentettek. Mindegyik valamelyik koliban történt. A tudósítások elég szemérmesek, nem igazán lehet tudni, hogy a zaklatás mit jelent…. Illetve: a St.Thomas egyetem női wc-iben szórólapok vannak ezzel kapcsolatban, hogy mi minősül zaklatásnak, erőszaknak, hova lehet fordulni. Ez elég diszkriminatív, mert a férfi mosdókba nem helyeztek ki semmi ilyesmit!

És ha már egyetem- reggel Saiddal elmentünk egy órára. Kötelező volt arészvétel. Reggel 8-ra! A csoportból senki sem lelkesedett az ötletért, én csak azért vállaltam el, hogy minél előbb túllegyek rajta, és délelőtt bóklászhassak. Kellemes csalódás volt. Etika órára ültünk be. Bő tíz nebuló és tanárnő. De nem ám mint otthon, hogy katonás sorokban ülnek, és bőszen jegyzetelik a Prof. megkérdőjelezhetetlen szavait. A reggel egy kérdéssel indult. Úgy nézki minden óra elején föltesz valaki egy kérdést, amelyre mindenkinek válaszolnia kell és megindokolni a feleletet. Ma az volt a feladat, hogy ki hol élne Amerikán belül, ha választhatna és miért. Ez kellemesen ellazítja az embert, a kora reggeli idő miatti agyleállást beindítja.

Utána komolyabb dolgok is szóba kerültek. ÉS a diákokat bevonta a tanárnő. De amikor kérdezett valamit, nem lexikonszerűen, lehetetlen adatokat kellett sorolni, villogva a többiek előtt, hogy bebifláztam valamit, hanem gondolkodni kellett. Érvek-ellenérvek egy adott téma kapcsán, felhasználva a korábban tanultakat. Susan tényleg kíváncsi volt arra, hogy a diákjai mit és hogyan látnak. Persze egy átbulizott éjszaka után sokkal kényelmesebb a magyar rendszer: beülni egy órára, elbóbiskolni, esetleg jegyzetelni.

Az amerikaiak imádnak általánosítani, meg talán leegyszerűsíteni. Kicsit mintha mindent szögletesítenének, hogy beférjen a két skatulya egyikébe. Mindent feketén-fehéren, jó-rossz vonalon akarnak szortírozni. Szürke, vagy „nem is olyan rossz” kategória nincs. ÉS csak egyféle nézőpont lehet helyes. Jó, persze, olykor van igyekezet, hogy kissé másra is figyeljenek. Ilyet is láttunk ma. Az ázsiai sajtóról beszéltek, hogy ott általában a kormányok erőteljesen kordában tartják a sajtót (Japánnal mi van???). Míg nyugaton minden nagyon demokratikus, tiszta és szabad (és Newseum térképe, a sárgára mázolt Berlusconi féle Olaszországgal, amely azt jelenti, hogy a sajtó részben szabad…?).

De ezek ellenére jó volt az óra. Mi is elég sokat beszéltünk. Meghallgattak, érveltek mellettünk és ellenünk. Sajnálom, hogy nem tanulhattam ilyen közegben. Azért éltem a gyanúperrel, hogy a mi kedvünkért volt ilyen az óra, hogy pörgős, bevonós…de nem…A diákok mondták, hogy máskor is így csinálják. 

Four weeks later…

Visszatértünk Minneapolis/ St.Paulba. És most tényleg úgy éreztem magam, mint amikor a filmekben kiírják, hogy x héttel / hónappal/ évvel később. Mintha valaki átkapcsolt volna a filmben. Amikor itt hagytuk St.Pault, még nyár volt. Rövid ujjú, szandál, sort, klíma… Zöldellő fák. Most meg már az ősz mindenbe beleharapott. Gyönyörű színűek a fák. És a füvet is sok helyen avar borítja- ahol a lustább háziak nem takarították el a leveleket. És már nem lehet sortban mászkálni. Ha süt a nap, kellemes az idő, de ha árnyékba mész, igen csak hűs minden. Kénytelen voltam kabátot is venni. Jó mélyen leértékelve persze. Az azért jó, hogy eddig nem kellett magammal hurcibálni mindenhova.

A részben szabad vasárnap részben semmittevéssel telt. Jó volt. Begyalogoltam szinte Minneapolis belvárosáig. Amíg lehetett, a Mississippi partján bandukoltam. Azt gondoltam, hogy majd átmegyek egy hídon és milyen jó lesz, mert az a belvárosba vezet. A hídnak volt gyalogos szintje: de csak mert a University of Minnesota két campusát köti össze. Az intézmény a folyó két partján fekszik. Kétszintes a híd: alul a kocsik, felül gyalogos és bicikli út- fedett folyosó is van középen, ami télen igencsak hasznos lehet. Szóval átértem a túlpartra…és megakadtam. Mert a gyalogútnak vége lett. Egy buszmegállóba torkollt, majd többsávos autós alul- és felüljáró következett. Így buszra ültem. A központ kicsit kihalt volt, egyedül a baseball meccsről hazatérőktől lilállot a környék.

Vissza, az egyetemre majd egy órát buszoztam. Egy útvonalat ismertem, de másik busz jött. Megkérdeztem a sofőrt, hogy át tudok-e szállni a 21-esre. Mondta, hogy igen, és, hogy melyik megállónál. Azt viszont nem említette, hogy ahol a két járat keresztezi egymást, a világ végén van. Kicsit oylan volt, mintha Óbudáról Nagytéténybe Rákosborzasztó érintésével mentem volna. Sebaj, legalább városnéztem. Volt bájus lakónegyed, rendezett kertekkel, majd kevésbé bájos negyed sok bevándorlóval. AZ egyik megállónál egy rakat szomáliai asszony szállt fel- az egyik fejkendőjén hatalmas betűkkel virított a Gucci felirat.

Az este érdekes volt. AZ egyetem újságírótanoncaival találkoztunk. Sulilapot is csinálnak. Pontosabban on-line újságot. Szöveg, fotó, videó…és híradójuk is van: a legfőbb híreket és az egyetemi sporthíreket felolvassák. Igen, kicsit esetlen, de csinálják. És komolyan veszik. És tudják mit akarnak. Minket, vendégeket szétosztottak a szerkesztőség tagjai között. Nekem egy savanyú PR-hercegnő, egy okostóni és egy jófej srác jutott. A nevekkel mindig is hadilábon álltam…Most sem tudtam megjegyezni.

 A PR-hercegnőn látszott, hogy az egész nem érdekli. Egy kimondhatatlan nevű, pöttömnyi furcsa országból hablatyol valaki valamit. Egy ementáli sajtnak érdeklődőbb az ábrázata. Elmondta, hogy PR-ral foglalkozik. Mondtam, hogy az jó, mert az újságírók utálják a a pr-osok sajtóközleményeit. Eztuán megenyhült. New Yorkban szeretne majd művészettel foglalkozni.

Okostóni olvasószerkesztő. Nem az a kimegyek-riportra tipus. El is mondta, hogy azt nem annyira szereti. A szerkesztés meg a véleményrovat megy neki. Jófejsrácot a politika érdekli. Izgalmasnak találja (szegény). Tv-zni szeretne. Szerintem meg is van hozzá a kellő kis exhibicionizmusa. A feladatuk az volt- ha jól jegyeztem meg-hogy velünk, külföldi újságírókkal cseverésszenek, majd a tanárnőjüknek sms-ben küldjenek egy kérdést, amit majd ő feltesz nekünk a kedd esti fórumon. Merthogy egy iylen isteni fórum is vár ránk. Ez a befejező hetünk ugyanis. Hamarosan megyünk haza.

Jó lesz újra otthon lenni. 

Kukoricázás és süti a 96. emeleten

Az, hogy elmenjük egy árutőzsdére alapesetben nem hoz izgalomban. A kialvatlanság miatti már-már fásultságnak is beillő zombiüzemmódban közlekedtem ma délelőtt. A tőzsde épülete azonban felvillanyozott: gyönyörű art deco. Az előcsarnoka is lélegzetelállító. A helyzeten sokat dobott, hogy reggelivel vártak minket. Ingyen kaja, kávé- az újságírók álma! Bagel, croissant, krémsajt, édes péksütemények és gyümölcs. Késő délelőttig elnyammogtunk rajta. Nagyon jó úgy gyümölcsöt enni, hogy megpucolva, feldarabolva eléd teszik.

Bő félórás locsogás és evés után levittek minket a parkettre. Fél tízkor kezdődik a kereskedés. Sok brókeren valami fura, borzalmas műanyag szövetből készült zakó volt. A legtöbb amolyan necc-beütésű. Kötelező a zakó, de hogy megtudják egymás különböztetni, más-más színű izé van rajtuk. Mi a kukorica kereskedés sarkánál álltunk. A sziréna (harang) megszólalása előtt nagy nyüzsi lett. Idegesen jöttek-mentek a brókerek és elvétve néhány brókerina is. Azért ez még igencsak férfi szakma. A csengő megszólalásakor pedig elszabadult a pokol. Az egy rakáson álló embermassza üvöltözni kezdett torka szakadtából, mutogattak, jeleket használtak, ugráltak… mint valami diliház gumiszobájában. ÉS ezt naponta, hosszú órákon át csinálják. Félelmetes volt.

Mobiltelefonos videó a kiabálásról. KLIKK IDE!

Amikor visszamentünk a két szinttel feljebb lévő terembe, amely elvileg hangszigetelt, még ott is hallottuk a kiabálást- tuti alapkövetelmény a jó orgánum. És az se árt, ha valaki jó magas. Minél feltűnőbb és zajosabb valaki, annál jobb.

Délutáni találka előtt volt némi szabadidőnk. Ritka kegy. Aludtam egy fél órát, majd nyakamba vettem a várost. Chicago jó hely. Legalábbis ez a része, ahol mi vagyunk. Vannak terek, parkok, nem nyomasztóak a felhőkarcolók, mint New Yorkban. És a légkondit itt nem eszement módon használják! Üdítő kivétel. Végre nem fagytunk meg sehol, ahova bementünk. Igaz, itt már nagyon kezd ősz lenni.

A nap legjobb dobása volt, hogymegfogadtam Csilla (meg a férje, Joe) tanácsát: Hancock Center tetejére felmenni, az étterembe. Nem fizetős, mint a Sears (aminek más neve van, miután valaki megvette….).Szobatársam is jött. Mázlink volt: amikor fölértünk, volt szabad asztal. Az ablak közelében- viszonylag. Lélegzetelállító a panoráma a 96. emeleten. Hatalmas ablakok minden oldalon. A kilátás sokkal jobb, mint az Empire State Building tetejéről, ahol tömegnyomor van, vagy ha felmész a 102. emeltre, akkor kalitkányi helyen topoghatsz.

A pincérnőnk szerint csaknem német akcentusom van. Ő már csak tudja, ott járt suliba, picit még beszélt. De amúgy chicagói születésű.Pazar volt a város felett sütizni. És a lounge-ban nem is voltak elszállt árak. Csilla szerint a legtutibb kilátás a női klotyóból nyílik a tóra. Gondoltam, hogy a férfi mellékhelyiségben is akad ablak, hogy leellenőrizzem. Hát nem volt! De a nőibe mégsem mehettem be…

Chicago a 96. emeletről- KLIKK IDE A VIDEÓÉRT 

Lefele valami focicsapattal jöttünk. A lift baromi gyorsan lent volt. Fölfele kicsit rossz volt menni, mert a kabin rázkódott, billegett. Azonnal vészforgatókönyv jelent meg az agyamban: ahogy a lift megáll, elszakadnak a kötelek, mi a mélybe zuhanunk….De, mint a mellékelt ábra is mutatja, sértetlenül megúsztuk.

Chi- Town és bézból lájv

Chicago- Windy City- meg Obama City is most már. Amerika 44. eknöke ugyanis illinois-i kormányzóként került a Fehér Házba. Felesége a Chicagói Egyetemen tanított. A város Hyde Park nevű részén áll a házuk. A kerület a város déli részén van- a környék lakóinak 70 százaléka afroamerikai. A bűnözés magas, a munkanélküliek száma még magasabb. Chicago egy ketté osztott város: az északi részen főleg a tehetősebb fehérek, meg a melegek laknak. Lenn meg mindenki más. Az egyetem környéke, Hyde Park, amolyan enklávé. Nem számít rossz címnek. Fura volt 2010-ben arról hallani, hogy egy nyugati nagyváros ennyire megosztott. Főleg hogy faji alapon.

Chi-Town (a város egyik beceneve) a Michigan tó partján fekszik. Gyönyörű helyen. Rengeteg a park benne. Egyes részei oylanok, mintha Brightont és Berlint ötvözték volna. A piros vonal szerelvényei a brit stílusú házak között kanyarognak, mint Berlinben az S-Bahn. A városból nem sokat láttunk, hála Al hathatós hülyeségeinek és eszement találkozóinak. Ma parasztlázadás is volt. Ez az utolsó állomásunk, mielőtt visszamegyünk Minnesotába a hazautazás előtt. És itt játszódik, vagyis kezdődik a Van aki forrón szereti című film is Tony Curtisszel,Monroe-val és Lemonnal.... 

A WPI itteni tagjai ma kitettek magukért: elvittek minket egy baseball meccsre. A Chicago White Sox a Boston Red Sox ellen játszott. Jó korán odaértünk. Mivel a játék előtt vacsárval vártak. A stadion hatalmas. Volt aki előtte már piknikezni kezdett: kisszék, asztal, kaja, pia. Mi felmehettünk valami étterembe, ahol ingyen étel-ital várt ránk. Jó volt. Aztán a sajtóssal locsogtunk, majd kimentünk a lelátóra.

Nem értem, hogy mit esznek ezen a játékon. Unalmas-legalábbis nekem. Nem sok minden történik a pályán, az is lassan. Mondjuk nem igazán vagyok tisztában a szabályokkal, de nem rágtam le a körmöm. AZ egyik csapat játékosa eldobja a labdát. Erre percekig treníroz. Általában egy keszyűben landol. Majd újabb dobásra készülődés jön.A legnagyobb esemény, ha eltalálják véletlen a labdát- amely olykor a közönség között landol.Néha rohannak egy kört, máskor sétálnak. Van, hogy el is vetődnek a talajon-így nem túl praktisch a fehér nadrág. A tévében legalább a kommentátor motyog valamit. Itt max reklámok mennek.

 A lelátókon félpercenként feltűnnek a hot dogot, sört, üdítőt, földimogyorót kínáló emberkék. És még a lelátón is ellenőrzik, hogy 21 elmúltál-e, ha sört veszel. Iszonyú korzózás folyik a folyosókon, amelyek tele vannak étel és ital standokkal. Még a férfi wc-ben is sorba kell állni. A rajongók pedig mindenféle White Sox relikviát vehetnek a shopban- jó drágán. Egy mez akciósan 100 dollár- nem akciósan több mint a duplája. 

Baseball telefonnal rögzítve- ami a lelátóról látszik!

Sokan jöttek gyerekkel. A szurkolók együtt ülnek: nincsenek szétválasztva a vendégek a hazaiaktól. És nem szedik szét egymást. Békésen szurkolnak. Többen meg is kérdeztük, hogy akkor ez így most hogy? Az amerikaiak meg nem értették, hogy miért kéne külön rakni a drukkereket, amikor ez sport és nem tömegverekedés….

Szégyellem, de nem maradtam végig a meccsen.Négyen elevickéltünk. Mindannyian hullák voltunk. Még a miami repülést sem tudtuk igazán kipihenni.Mielőtt leléptünk volna, nagy truváj volt: Grand Slam- ez villogott a kijelzőn, és tűzijáték is volt hozzá. A stadion White Sox rajongói felállva tapsoltak, üvöltöztek meg örömködtek. Mi meg velük. 

Harmincöt

Az ember gyanútlanul lefekszik este 34 évesen, reggel meg arra ébred, hogy 35. Hát, velem ez történt. Persze nyertem hat órát az időeltolódás miatt. AZ idő nem volt kegyes hozzám. Délelőtt felhők tornyosultak az égen, erős szél fújt. EZ sem tántorított el, hogy lemenjek. Előtte persze jó volt elolvasni a rengeteg szülinapi üdvözletet (köszi mindenkinek!). Bár vacak volt az idő, azért az mégiscsak kafa, hogy az embert Miami South Beachen érni a szülinapja!

Tegnap csak ennyire volt felhős...ma meg....

A part elég üres volt. Néhány elszánt nyaraló próbált a törölközőn fekve némi barnaságot kicsiholni magának. A közelben hajléktalanok is aludtak hálózsákokban. A víz erősen hullámzott. Én is kifeküdtem, meg is mártóztam. De nem sokáig maradhattam: leszakadt az ég. De alaposan. A hotel kb 2 percre van a parttól (na, jó, háromra), de csurom vizes lettem. Nem dobta fel a hangulatomat. Szobafogság- elkezdtem pakolni. Holnap korán indulunk. Nem nagy kedvvel rakosgattam a holmikat. Aztán elmentem postára. A délutáni találkozónk Clinton elnök egykori egészségügy-miniszterével volt. Persze amikor elindultunk a hoteltól kisütött a Nap!

Donna Shalala apró nő. De nagyon energikus. A Miami Egyetem elnöke. Határozott teremtés, nem szereti a mellébeszélést. EZ volt jóformán az első olyan találkozónk, ahol röpködtek a kérdések. Donna rövid, tömör válaszokat adott, nem folyt szét, nem élt a múlt homályában. Mindenről határozott véleménye van. Meg is mondja. Jóban van CLintonékkal, olyannyira, hogy a volt elnök, Bill, ingyen tartott előadást az egyetemen. Márpedig az ex Mr. President igencsak borsos összegeket szokott kérni a föllépéséért. Shalala meggyőző erejének köszönhető az is, hogy több mint egy milliárd dollárt kalapozott össze az egyetemének. Clevelandi születésű, libanoni keresztény bevándorlók gyereke. 

 

Egy órát locsogtunk vele. A titkárnője megmutatta a főnök irodáját. A falakat beborították a különböző elismerések, díjak, oklevelek. Volt egy csomó fénykép is. No, meg egy kitüntetés. Maga George W. Bush adta neki a legmagasabb kintüntetést. Shalala asszony mondta is, hogy ez így sokkal értékesebb, hogy megrögzött demokrataként egy republikánus elnök elismerte munkásságát.

Az idő délutánra ismét elromlott. Szakadó esőben érkeztünk vissza. Lőttek a bícselésnek. Estére és holnapra pedig trópusi vihart jósolnak. Hogy fogunk fölszállni??? Errefele nem nagyon szokták bezárni a repteret. Szóval némi kétségekkel nézünk a holnap elé. Ráadásul Al Chambers, a tesze-tosza öregúr vár ránk Chicagóban. Ő volt velünk New Yorkban is, és az egész csoportot kiakasztotta. Mindenki előre retteg az unalmas, végenincs tirádáitól.

Este ünnepeltünk. Engem. Mindenkit meghívtam egy pofa piára. Kerestünk egy helyet, ahol aztán vacsoráztun is. Amikor kiderült, hogy én vagyok a szülinapos, körülugráltak a pincérek. Még egy ingyen koktélt is kaptam, és a végén egy minitortát is kaptam gyertyával. Szerintem Abel rendelte meg. Egy karamell flan egy tányéron. Jó volt együtt lenni a többiekkel az utolsó miami estén…

Benne voltunk a tévében!

A mai első találkozó előtt volt még annyi idő, hogy egy gyorsat bícseljek. Ha már süt a nap, és az óceán is meleg, vétek kihagyni. Said is jött velem. Neki nem annyira világos, hogy mi a franc van jó abban, hogy az ember kifekszik a zuhogó napsütésben a partra hosszú órákra. A napfürdőzést pedig olykor mártózással szakítva meg. Nem túl lelkesen battyogtam vissza a hotelba, hogy elkészüljek.

De időben sikerült. Az Univisonba mentünk. Amerika első számú spanyol nyelvű médiuma.  Először a netes részleget látogattuk meg. AZ úton pálmafák közt suhantunk el, a túlparton pedig a hírességek meg a gazdagok villái robogtak tova. Egyik celeb sem integetett nekünk. Se Iglesiasék, se J.Loék, se pedig Gloria Estefánék nem köszöntöttek minket. A kb 10 kilométeres út alatt volt, hogy szikrázó napsütésben autóztunk, majd egyszercsak esőfüggöny állított meg minket. Irtó párás volt kinn a levegő. És a halálba légkondícionált épületből kilépve még elviselhetetlenebb. A klíma kiszárítja a levegőt. Így kinn úgy érzi az ember, mintha egy nedves törölközőbe ütközne.

Nagyon megy az Univisionnak. Mármint jók a nézettségi adataik, és a neten is nyomulnak. Ennek ellenére a tudósítóiknak horror lehet a munkája: egy embernek nem csak írnia kell, hanem fotóznia, videót rögzítenie, tudósítania…képzelem micsoda minőségi dolgok születnek. De a költséglefaragás miatt úgy tűnik egyre jobban terjed ez.

Átrobogtunk a tévészékházba. Hatalmas… Csak egy részét láttuk. A newsroom nem olyan tágas, mint amit eddig az amerikai szerkesztőségekben láttunk. Sokkal nyomibb, zsúfoltabb. A helyi hírkirálynővel is találkoztunk. Kedvesen locsogott velünk. A newsroom közepén van egy stúdió, ahonnan a híradók mennek. Hát, kihívás lehet. Nyitott, semmi sem választja el a munkatársaktól. És a latin temperamentum nem a csendességéről ismert. Mintha egy piac kellős közepén kellene hírolvasni…Állítólag adás alatt lehalkulnak a t.kollégák.

Műsorfelvételbe is bekukkantottunk. A szombati showt rögzítették. AZ előtérben egy takaróba bugyolált szépség várakozott néhány fiatalemberrel. A sztárvendégek. A mélyhűtött folyosón a stáb tagjai kapucnis pólóban meg kabátban mászkáltak. Az a gyanúm, hogy Miamiban a gazdagság egyik jele, hogy mélyhűtőre fagyasztod a lakásod…

A show széléről hamar kitessékeltek minket. Majd egy ideig egy ajtóban várakoztunk. Élő adás volt, be akartak vinni minket. Közben a folyosón egy bögyös szőke maca alig bikinre vetkőzött. Később kiderült, hogy a maca 53 áves. Hát, igen. Nem a természet őrizte meg feszességét, az tuti. Az El Gordo- La Flaca (a kövér és a sovány) egy egyórás magazinműsor. Spanyolul nem tudok, így nem rétettem miről van szó. A reklám alatt beosontunk. Gyorsan bemutattak minket a Kövérnek (ffi) és a soványnak (egy aszott nő). Majd jött az adás és el Gordo feldúltan mondta, hogy 10 külföldi újságíró bambulja őt a stúdióban…Erre meg is mutattak minket egy villanásra. Még valami viccet si elsütött, de hát a csoportból ketten tudnak spanyolul.

A legizgalmasabb résznél kijöttünk, amikor a helyi celeb (Paula, a színésznő- ennyit tudtunk meg a bögyös ötvenesről) éppen kéjtánchoz készülődött, hogy ledobja a kis semmiséget, ami a bikinijét takrta. Reklámszünet, és el Gordo és la Flaca kirohant- mert a fináléban egy jacuzziban ülve beszélgetnek. És ezt nem nézhettük meg! Mert trappolnunk kellett a Miami Heraldhoz. Ahol ugyan egy Pulitzer-díjas kolléga várt ránk, de mindenkit jobban érdekelt a riszáló celeb és a fürdőző műsorvezetők.

Jól elhúzódott a találka, majdnem este 8 volt, mire visszaértünk. Felejtendő a nehézségeket, esti fürdőzést rendeztünk. Nagyon vicces a sötét parton csobbanni a langyos óceánban…

SoBe

SoBe- azaz South Beach. Miami Beach legdélebbi csücske. Amikor először láttam ezt a feliratot, kissé összezavarodtam. szerbül/horvátul a sobe szobákat jelent. A környéknek itt néhol van egy kicsit cimmerfrej beütése.  A város igazi partiövezet. Itt későn kelnek és későn fekszeknek. Fontos a látszat. Itt landoltunk tegnap. Washington D.C.-ben sem volt éppen hideg, de ami itt várt ránk…Forróság és magas páratartalom. Mintha gőzben sétáltunk volna. A miami reptér hatalmas. Kissé álmosan botorkáltunk a csomagjainkért. A várótermek hűtöttek. Itt nem rotyog az ember agya. A klíma miatt a levegő száraz. Így még mellbevágóbb a nedves hőség, amikor az ember kilép az ajtón. Abel ennek ellenére azonnal rágyújtott. De a mosolya nem volt az igazi. David már várt ránk. Egyik haverját, az Univisionnál dolgozó Brunót is beszervezte fuvarozni. Bruno régi WPI ösztöndíjas. Mexikói, kb. 20 éve él itt.

A hotelunk

A csoport csajait David dúsgazdag ismerősének lakásában szállásolták el. Mi, fiúk a Beach Plaza Hotelban kaptunk helyet. SoBe tele van Art Deco épülettel. Igaz, nekem kissé szottyadtnak tűnik egynémely, de izgalmas az Ocean Drive. A mi hotelunk is Art Deco. Gyönyörű lámpatestek vannak a folyosókon.  Egész jónak tűnt a hely, amíg el nem vittek este minket a csajokhoz, majd egy luxushotelbe koktélozni…

A mi szállodánk is közel van a parthoz. Három perc gyalog. Ingyen wifi és reggeli is jár. Hát, ha soha többé nem ehetnék itt, nem írnék petíciót senkinek. Előrecsomagolt bagel, muffin és vaj, némi krémsajt, műanyag narancslé és joghurt. A kávé nem annyira rossz, mint azt először gondoltam a megkóstolt narancslötty után. A recepción strandtörölközőt is adnak. Nagyon kényelmes így…

A csajok háza a partról

South Beach mintha nem is Amerika lenne…Rengeteg a latino, hasznos, ha az ember tud spanyolul. Mindenhol mindig szól a zene. Mintha egy nagy diszkó lenne az egész. A hotel kertjében is dübörög a tuc-tuc zene. AZ élet nyugodtabban csordogál, több embert lehet látni cigizni, mint máshol. Miami sokáig nem volt felkapott. A '80-as években, a Miami Vice-nak köszönhetően lett sikkes a hely. Bruno mesélte, hogy Miami Beach egy része szinte teljesen zsidó negyed volt- később azonban jöttek a latinók és kiszorították őket. Az ingatlanpiac összeomlása alaposan megtépázta a várost, meg Floridát. Most féláron lehet venni lakásokat. Ami korábban 800 ezer dollárért kelt el, jó, ha a tulaj a 400-at is megkapja.  

Amint befutottunk a reptérről, irány a strand. Hosszú, homokos földnyelv az óceánparton. A víz langyos és hullámos. Kicsit Balaton-jellegű attól, hogy a víz nem mindenhol mélyül. Az áramlatok szinte homokszigeteket képeznek, így a parttól akár 15 méterre is bokáig érő vízben lehet áldogálni. Mivel nem sziklás, köves a part, sok izgalom nincs a part menti vizekben. De istenien lehet benne csobogni. A parton félistennők és félistenek tanyáznak. Ennyi kockahasat egy helyen sem láttam még. Itt fontos szépnek látszani. Meg gazdagnak. Esténként, vagyis éjjelente hatalmas kocsisor hömpölyög, sok a kabrió, üvöltő zenével. A csajokon falatnyi ruha, és rém magas sarkakon imbolyognak.

Tegnap este megcsodáltuk David haverjának birodalmát. Egy régi szálloda felső három emelete az övé. Az alsóbb szint a vendégeké. Itt 4-5 szoba van, 3 fürdő, két wc, nappali, konyha. Meg persze full panoráma az óceánra. AZ épület ugyanis a strand szélén áll. A felső két szint Pazar. Dizájner belsőépítész műve az egész. ÉS a haver nem lakik itt. Decemberben, amikor Minnesotában rémes a tél, leköltöznek pár hónapra. Hét teraszuk/erkélyük van. AZ egyiken 16 fős vacsorát is lehet adni- full panorámával az óceánra. Van jacuzzi, pultba süllyeszthető lapostévé, variálható világítás, némi modern műtárgyak. Sok millióba került az ingatlan. Csak a belső átalakításokra egy millát költött. Hát, mit mondjak…mindenkiben ott dolgozott s sárga irígység egy kicsit. A kéjlaktól átbattyogtunk aDelano hotelbe. Rém puccos hely. Egy szobát talán már 400 dollárért is adnak. David szerint ez nagggggyon South Beach. Koktéloztunk- 17 dollár/db-ért, majd őgyelegtünk a pénzes emberek között, hevernyésztünk a medence mellett. Majd, ahogy a nagyokhoz illik, taxival elmentünk enni. A mi sofőrünk szlovák volt. Pozsonyi. Erős akcentussal beszélte az angolt.  David nagy elánnal magyarázta, hogy én magyar vagyok. Nem akartam felvilágosítani ott a helyszínen, hogy a két ország vezetése nem igazán szívleli egymást. Viliam (így hívták a sofőrt!!!) a végén nagyon mosolygott, amikor szlovákul köszöntem el tőle.

A cél egy kubai étterem volt. Nos, az esti csillogás után egy kifőzde jellegű akárminél kötöttünk ki. Jót röhögtünk rajta, hogy a high class után most jön a low class. A kaja azért jó volt. A végére mindenki kornyadozott az álmosságtól.

Hosszú idő óta nem volt arra példa, hogy majdnem két napig semmi feladat, találkozó nem leselkedik ránk. Szombaton „csak” utaztunk. Washingtonból 2,5 óra alatt a trópusokon voltunk. Ma akivel találkoztam, sokkal kipihentebb volt, senki sem volt űzött, fáradt. A paradicsomi állapotoknak holnap vége: indul a nagyüzem. Persze azért lesz még lehetőség a bícsen sütkérezni egy picit. 

I Love D.C.- HUH és Pulitzer-díj

Újra pakolunk. Lassan egész rutinos leszek benne. Mondjuk eleve nagyon ki sem rakom a cuccokat-m kofferből élek. De fura lesz nemsokára otthon rendesen szekrényt használva élni…

A hét, vagyis öt nap Washingtonban gyorsan elrepült. Részben a takonykór miatt is. Szinte átaludtam a napot. Tegnap már mentem minden találkozóra. A napot a Howard University Hospitalban (HUH) kezdtük. A város kevésbé felkapott- szabadabban fogalmazva igencsak lepukkant részén van. Az épület szocreálra hajaz, de szépen rendben tartott. A Howard Universityt még a XIX. században alapították az afro-amerikaiaknak. Ma már vegyes a társaság, de túlnyomó részben feketék a diákok. A kórház is a feketéket volt hivatott eredetileg szolgálni. Nemis olyan rég errefelé még szegregáltak. Erről azonban nagyon nem szívesen beszélnek.

A kórházban a dolgozók többsége afro-amerikai. Pár latin bevándorló is már akad, meg fehérek is. A betegek szinte mind feketék. Vagy bevándorlók. Itt mindenkit ellátnak, gyógyítanak, akár van biztosítása, akár nincs. Állami pénzből, meg adományokból működnek. Az egyik orvos azt mondta: sok páciens, aki bekerül hozzájuk nem hiszi el, hogy tényleg nem kell fizetnie, ha nincs pénze, biztosítása. Itt az emberek csak végső esetben mennek orvoshoz. És csak ha a biztosító fedezi. Mert van, hogy valamire nem terjed ki a kötvény. A gyógyulás pedig hajmeresztő összegekbe kerül.

Hogy mindenkit kezelnek, azt le is teszteltük. Saidnak begyulladt mind a két szeme. Vörösek voltak. A órház sajtósának megpendítettem, hogy mi lenne ha megnéznék. Végtére is egy bazi nagy, dokikkal teli épület komplexumban lődörgünk. Így is lett. Saidot betegesítették. Még karszalagot is kapott. Mire véget ért a látogatásunk vele is végeztek. Kapott valami kenőcsöt.

A HUH-ban sehol nem látott alacsony árak vannak. Mondjuk azok az ottani átlagbetegnek is magas. A büfében a palackos vizet 1 dollárért adták. A menzán a kávé 64 cent volt! Az ebédért (leves, főétel, gyümölcs, puding, narancslé) kevesebb mint 9 dollárt fizettem. Egy mekis menü 7 dollár körül van…

Megcsodáltuk a USA Today székházát is. Rém steril. Mint valami brüsszeli uniós hivatal. A délutáni címlap-értekezletre beültünk. Hát, mint valami langymeleg délutáni teázgatás. Semmi vita, pörgés, hogy az én sztorim legyen a címlapon, nem, az enyém…Itt is hallhattuk a szokásosakat: leépítés, vagyis szebben mondva: átszervezés és racionalizálás…Este aztán tegnap végre Csilláékkal is találkoztam. Elevickéltem a foró főváros másik felére- na, jó, nem annyira másik fele, csak a metró körülményesen megy. Jópofa helyre hívtak. A kaja is jó volt!

Ma Pulitzer-díj és egészségügy jegyében telt a nap… Thomas L. Friedmannal kvaterkáztunk a Johns Hopkins egyetemen. Közvetlen figura- meg alacsony. Eddig három Pulitzer-díjat söpört be. A vicces, hogy itt senki sem nagyon hallott arról, hogy Joseph Pulitzer Pulitzer Józsefként született Makón. Később vándorolt ki. A bulvár atyja tulajdonképpen. Mintahogy azon is meglepődtek siokan, hogy Kaliforniában egy magyar,Haraszthy Ágoston honosította meg a szőlőtermesztést. Mégpedig Sonomában.

Friedmannél nem éreztem azt, hogy rémesen el lenne telve magától. Magabiztos, határozott, de közvetlen. Pedig azért nem semmi amit eddig letett az asztalra. Minnesotai születésű, akárcsak a WPI. Fél 11-kor felállt, hogy akkor rohan el…de mindenki köré gyűlt, és beszélgettünk vele. Fotózkodás is volt…Végül félórával később tényleg ellépett. Anekdotázott, mesélt arról, hogy hogy ír, hogy fontos utazni, megnézni a helyet, amelyről az ember ír, tudósít, különben az egész fabatkát sem ér. 

Az utána következő találkozó nem sok vizet zavart. A 33 fokos párás hőségben csoportosan olvadoztunk az utcán. AZ épületekben meg megfagytunk. Szerintem sosem szoknám meg, hogy a légkondit 15 fokra állítják, amikor kinn kánikula van…

Furcsa történet a Newseum sajtósától a Berlini Falról- asszem kioktattam….

Csodás nagy épület az amerikai fővárosban: és mind a hírekről, a hírgyártásról, az újságírókról szól. Jó volt látni, hogy egy ilyen helyet is szenteltek nekünk. Hat emelet média. Vagyis hírgyártás- a kezdetektől egészen máig. Az egész egy bevezető filmmel indul, ahol PC módon egy afroamerikai hölgy elmondja, hogy mit merre meddig lehet/kell/ajánlott megnézni az épületben. Jonathan Thompson egy lelkes fiatalember volt, körbevezetett minket. Nálam az elején elvágta magát, amikor a kiállítást indító Berlini Fal került szóba. A Newseumban egy őrtornyot és 4-5 betonelemet állítottak ki.

Jonathan lelkesen magyarázta, hogy a nyugati oldal tele van grafitival, s keleti meg üres, hogy lám a szabad világban milyen jó volt, hogy alkothattak. Bennem kissé fölment a pumpa, és megkérdeztem, hogy tudja-e egyáltalán hogyan is festett PONTOSAN a fal? A válasz a nem volt, meg csodálkozó tekintet, hogy akkor most mi van? Fogalma sem volt arról, hogy a keleti oldalon a betonfal és az őrtorony után egy újabb fal jött. A kettő között homokkal felszórt terület, ahova csak a kutyás őrök mehettek be. Hogyan is pingálhattak volna így bármit is a betonra szerencsétlen keletnémetek? És ez neki, a sajtósnak, a hír-muzeum munkatársának teljesen új nóvum volt. Pedig már bőven megszületett, amikor ledőlt a fal. Aztán még hozzá tette, hogy ennek ellenére jól el lehet mondani a gyerekeknek, hogy mi volt a különbség a szabad világ és a másik között. Majdnem kiszaladt a számon, hogy hülye… Ehelyett megkérdeztem, hogy járt-e esetleg San Diego alatt, a mexikói határon, ahol Tijuanát egy olyan kerítésrendszer választja el a szabad világtól, Amerikától, amely mellett a Berlini Fal egy vicces kis tákolmány…

A kiállítás többi része rendben volt. Némi fejfájással küzdve, nem teljesen felépülve baktattam végig. A hatodikon a Katrina hurrikán pusztítását és annak bemutatását mutatják be. Hát, amikor a riporterek visszaemlékezéseit néztem, igencsak gombóc volt a torkomban. Ying persze erről sem hallott. Neki újdonság volt az öt évvel ezelőtti katasztrófa, amelyet New Orleans és környéke máig nem hevert ki.

9/11-nek külön kiállítása volt. Két nappal azután megnézni a felvételeket, hogy NYC-ből megérkeztünk, felkavaró volt. Aztán volt még a sajtószabadságról is tárlat- Magyarország a zöld (szabad) mezőnybe tartozik. Olaszország a részben szabadba. Áprilisban aktualizálták utoljára. Persze a világtérkép legnagyobb része piros. És persze Amerika zöld…

A múzeumban kétszintes shop is van. Tele „jajdemegvenném” kacattal. Szemeztem néhány vicces pólóval, de majd mindegyiket feketére nyomták. És 20 dollárért már nem tetszett (haló…DKNY-t szereztem 9-ért! J ). Az alagsorban kajálda- elég drága, főleg ha salátát és gyümölcsöt eszik az ember. A takonykórra való tekintettel ezt tettem. Ö….De legalább jó volt!

Meglátogattuk a Washington Postot is. Hatalmas. Pedig a korábbi 1000 ember helyett már csak 400-an dolgoznak. Már az online és videó téren is nyomulnak. Két ministúdiójuk is van robotkamerákkal. Max egy operatőr kell, aki kintről irányít. Ha egyáltalán kell. A szokásos dolgokat hallottuk, hogy zsugorodik a piac, meg ilyenek.

Délután, betegség ide vagy oda, el kellett mennünk mosni. Egyszerűnek tűnő dolog. De a puccos Georgetown-ban nincs mosoda- mármint érmés mosoda. A hotelban pár száz dollár ellenében kimosathattam volna a koszos holmijaimat. Egy tisztítót találtunk 300 méterre, ahol vállalnak mosást is, de kb egy farmernyi súlyú ruha tisztításáért 8 dollárt kérnek. Így netenböngészés jött…Az M streeten lakunk, és találtam is egyet rajta, csak épp 20 háztömbnyire. 40 perc alatt oda is értünk ygalog. Latinók mostak ezerrel, a mosodát egy guatemalai nő vezeti. Angol tudása igen hiányos, de cukin mosolygott a hiányos fogaival. Először furán méregettek a helyiek minket. De aztán megbékéltek velünk. Ezerrel szóltak a dél-amerikai nóták a tévéből. Az én gépen meg sehogy sem akarta befejezni a mosást. Ugyanaz a program 15 perccel hosszabb volt, mint Saidnak. Végül zárásra befejeztük. Alig álltam a lábamon, és rázott a hideg. Visszafele eleve taxival akartunk menni. 8 dollár volt az egész.

Este vietnami csirkelevessel vigasztalódtam. Meg némi megfázás elleni tablettával. Holnapra illene már jól lennem. Utálok betegnek lenni. Főleg mert DC egy csodás, élhető hely. Nem is igazán Amerika. Kilenc éve is nagyon szerettem itt lenni. Majd el is akarok menni arra a környékre, ahol voltunk. És ha minden igaz, volt gimistársnőmmel, Csillával is találkozom hamarosan…Kicsi a világ, hogy ma is írjak valami közhelyeset….

Go love your own city

Ha nem is könnyes, de taknyos búcsút intettem ma New Yorknak. A reggeli Wall Street Journalnál tett látogatást kihagytam. Hang se nagyon jött ki reggel a torkomon.Késő délelőttre aztán életet kalapáltam magamba némi aspirin, vitamin és dayquill pirula segítségével. Összepakoltam a maradék motyót, majd kijelentkeztünk. Lenn a hallban a szokásos óriási forgalom volt. Egy órán át ücsörögtünk. A vasút állomás szemközt volt, tehát az odajutással sem kellett bajlódnunk. Legszívesebben leheveredtem volna, de nem volt hely. Hősiesen tartottam magam. Közben persze rettenetesen sajnálkoztam is, ki máson, mint magamon…Pont most, pont itt és pont ennyire lerobbanni. Valószínűleg az előző napi NYC túra sem tett nekem a legjobbat, de mindegy. Megnéztem, amit lehetett! A turisták kényszert éereznek, hogy mindenféle I Love NY-os cuccokat aggassanak magukra. Láttam egy jópofa ellenpólót egy srácon, sajna nem tudom hol vette. AZ állt rajta, hogy Go Love Your Own City. nagyon nyjújorki attitűdJ

Délután fél kettő körül átbattyogtunk a Penn Statiore. Ilyenkor hatalmas a tömeg: az irodaházakból kiözönlenek enni az emberek. A turisták is nyomakodnak. A mi tízes csoportunk meg jól beakasztott mindenkinek: hatalmas kofferokat hurcibáltunk magunk után át a zebrán, majd le a mozgólépcsőn. A bejáratnál szépszál, szőke, izompólós legényke kiabált valamit. Később egy lapból tudtam meg, hogy valami sorozat új évadja indul, azt reklámozta szörfdeszkával a kezében.

A vasútállomás itt a földalatt van. Praktikus, csak épp a fíling veszik el, mint amikor befutsz a csarnokba, kiszállsz, majd eléd tárul a város. Itt előbb lépcsőkkel kell megküzdeni. AZ sem volt világos, hogy honnan indul a szerelvény. Bostonból érkezett…A vágányszámot csak az utolsó pillanatban tették közzé. ÉS félórás késéssel indultunk. Ennek oka, hogy ma kissé felbolydult a NYC-i közlekedés…A városban hatalmas tűz volt egy helyen. Úgy látszik, amerre megyünk valami ég. Legutóbb SF mellett, San Brunóban lángolt a gázvezeték.

Most utaztam először amerikai vonaton. Kényelmes. Még konnektor is van az üléseknél. Ami viszont borzalmas volt, hogy itt hűtőszeekrényt csináltak a szerelvényből. Borzalmasan hideg volt. Majd össze fagytam, legszívesebben sapkát húztam volna. A megfázásomra szerintem nem igen volt jó hatással a hűtés. Azért persze tudtam aludni. Annika még a bőrkabátját is elővette- finn létére fázott. A kapucnit a fejébe húzta…Végül is megérkeztünk DC-be. Napsütés fogadott, meg fejfájás. Ez utóbbit Al súlyosbította, aki kiszállva a vonatból, a peronon égető szükségét érezte, hogy elmondja: a reggeli New York Timesban milyen izgi cikket olvasott. Na, ettől kibuktam: hulla fáradt, beteg, taknyos, és még hallgassam a hosszas fecsegését. Ahogy végignéztem az arcokon, egyértelmű volt: ha a tekintettel ölni lehetne, Al cafatokban lógna a peron minden részén.

 

Aztán csak megindultunk. Hármunkat egy fekete limuzin vitt a szállodához. Bőrüléses Lincoln, fekete sofőrrel. Víz is volt benn. Az új szállodánk szép és kellemes. Nem elhasznált, mint a legtöbb amerikai hotel. Jó, persze a szobánk nem annyira tökéletes, mert egy bazi nagy beázás nyoma látszik a plafonon. De most nem csöpög. A szoba jól szigetelt, kényelmes az ágy, free wifi. Hűtő viszont nincs. Helyette az emeleten napozóterasz és medence található. Amelybe csak este fél 8-ig lehet tartózkodni. Said és Anshika az egyik asztalnál megette a vacsiját, én előtte Gyimával találkoztam, és vietnami levest ettünk. De aztán beszereztem egy fagyit, és azt hárman benyomtuk a medence partján…Meg kellett ennünk, hiszen nincs hűtőnk.

NYC felett, 102 emelet magasan

Horvátul beszélgetni New York (jelenlegi) legmagasabb épületének tetején az éppen az Empire State Building tetején villámlátogató macedón elnökről nem mindennapi dolog. De amolyan kozmopolita érzete van a dolognak. De induljunk az elejéről. Vasárnap, végre SZABAD vasárnap várt ránk. Semmi kötelezettség. Ennek örömére a takonykór újult erővel tört ki rajtam. Így csak fél 11-kor kászálódtam ki a tervezett fél 9 helyett. Azzal vígasztaltam magam, hogy legalább kialudtam magam. A Nagy Almában eddig ez nem nagyon sikerült. Mert minek az alvásra időt pazarolni, amikor annyi a látnivaló!??!?

Egész gyorsan elkészültünk. Said hajnalig valami bollywoodi filmet nézett a lopott wifi segítségével. Így elég kába volt. Egy lájtos pizzaszelettel adtunk magunknak erőt a felhőkarcoló meghódításához. Az Empire State Building a Penn hotel tövében van. Kétsaroknyira. Kilenc éve az utcán kígyozott a sor, most ehhez képest szinte senki sem volt. Betessékeltek minket, irány a második emelet, jegyelővétel. Az ott dolgozók egyikét sem fogják a kedvességéért elrabolni, az tuti. De hát ez NYC… A 86. emeletig egy 20-as a belépő, aki a 102-re akar feljutni, annak további 15 dollárt kell leszurkolnia. Egyszer élünk felkiáltással kirúgtunk a hámból. le akartak minket fotózni egy greenboxban- vagyis: zöld drapéria előtt állsz, mesterségesen mögéd vetítik a felhőkarcoló képét. Mindezt 20 dollár plusz ÁFA-ért. Nem kértünk belőle. Először a 80. emeltre jutottunk fel, alig egy perc alatt. Kilépve a liftből sorba ütköztünk, majd megütköztünk. Az ablakok ugyanis ezen a szintem embermagasságig átláthatatlan fóliával vannak bevonva. Csak a kék ég látszik. 20 percig tarott elérni a liftig. Aki nem bírta ki a várakozást, gyalog is felmehetett hat emeletet. Nos, én bírtam várni.

A 86. emeleten mozdulni sem lehetett az emberektől. Mindenki fotózott. Ami logikus, hiszen, fantasztikus a panoráma. Igaz, ma csak 15 mérföldre lehetett ellátni. Párás volt az idő. Kicsit borzongtam, amikor lenéztem az utcára. Mintha játékautók szaladgáltak volna- persze ezt a hasonlatot sem lehetett eddig még sehol olvasni. Mivel nekünk extra jegyünk volt, inkább tovább indultunk, abban a reményben, hogy fenn nem nyomják ki a beled. Jóval kevesebben is voltak, jóval kisebb helyre összezsúfolva. De lehetett fényképezni meg mászkálni is. Itt már nem a szabadban voltunk. A termet mínusz 20 fokra hűtötték be. Nem is értem az amerikaiakat: állandóan maximumra állítják a klímát. Nem is csoda, hogy megbetegedtem. A metróállomáson 30 fok, a kocsiban jó ha van 17….

Szóval teljesen a város felett voltunk. Tök fura, hogy hogyan is tudták alig több mint egy év alatt felépíteni az egészet! Főleg bevándorlók dolgoztak rajta. Volt pár fotó, amint a bácsi a semmi szélén ülve csavaroz. Én tuti lepotyogtam volna. 60 ezer tonna acélt használtak fel, állítólag 73 lift üzemel a házban. 10 millió darab téglát építettek bele. Gondolom egysével meg is számolták mindegyiket…A bejárata fantasztikus: gyönyörű art deco.

Ámátőr videó a telefonommal- NYC a 102. emeletről.

Lélegzetelállító a panoráma. Egyedül az ablakkörüli tülekedés idegesítő, megha valaki beáll a géped elé és nem átlátszó. Vígan fotózkodtunk Saiddal, amikor két szekrény méretű, fülhallgatós mukit pillantottunk meg benn. Egyértelmű volt, hogy valaki VIP van fenn. Szláv szavakat is hallottam. Horvátra tippeltem, de nem értettem tisztán. Nagy nehezen egy fotót is készítettem a csoportról. 

A szőke lifteshölgyet megkérdeztem, hogy ezek meg kik voltak…Azt mondta, hogy nem tudja, szerinte szlovákok. Mondom: nem horvátok? Erre ő: nem, tuti, hogy nem. Kérdem: miért? Mert az az anyanyelvem, és felismerném- mondta ő. Átváltottam horvátra, amitől zavarba jött, így először angolul felelt. Miközben páran körénk gyűltek. Megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam, hogy Magyarországról. Erre elkerekedett a szeme…mondtam, hogy Szabadkán születtem. Ő meg Eszéken. Mondtam, hogy vannak rokonaim ott. Ekkor megérkezett a lift, és a liftesfiú azt mondta, hogy a macedón nagykövet volt a liftben. Két gorillával? Persze….Később Darkótól megtudtuk, hogy az elnök volt. Itt van NYC-ben, az ENSZ őszi közgyűlésén. Tök kiakadt, hogy láttuk az elnökét és nem volt ott. Ráadásul alig egy órával később ő is az Empire State Buildingben volt.

A leliftezés kevésbé volt izgalmas. Vagyis nem volt bennem már várakozás, A kijárat természetesen a shopon keresztül vezet. Mindenféle kacatot árulnak- persze made in China az összes. Egy lattéval felszerelkezve Staten Islandnek vettük az irányt. Bogi mondta, hogy ingyen kompok mennek és a Szabadságszobor is jól látható. Némi szkepszis volt bennem az ingyenességgel kapcsolatban, mert Amerika nem arról híres, hogy itt bármi is ingyen lenne…De tőlünk tényleg nem kért senki pénzt.

 Hatalmas a komp. Félóránként jár. ÉS elég sok a turista is. Mindenki vadul kattogtatott amint elsuhantunk a francia nép adománya közelében. Nem volt közel a szobor, de kivehetően jó nagy sor kígyózott előtte. Staten Islandon egy gyors ebéd, majd Anshika felhívott, hogy ők is itt vannak…találkozzunk. Senay és Darko volt vele. Együtt hajókáztunk vissza. Mondtam, hogy a Brooklyn hidat megyek megnézni, meg utána a Katz’s delibe (köszi Bogi a tippeket!).

A Szabadság Szobor a kompról - még egy amatőr videó

Amerika első acélkábeles függőhídja…A közepén gyalogos- biciklis sávot alakítottak ki. A gyalogosok át-át lógnak a bicajos sávra, a kerekezők meg őrült csilingelésbe kezdenek. A helyzetet a futók nehezítik. Csak azt nem értem mi az egészséges abban, hogy kétszer négysávnyi autó között, a benzingőzben joggingolnak?!??!??!?! A végére mindenki hulla lett. Darko félúton hazament. Mármint a hotelba. Anshika velem tartott a Katz’s delibe. Nem voltam túl szórakoztató utitárs, mert a takonykór miatt nem igazán  volt kedvem beszélni. Most meg már a torkom is fáj. Kész szerencse, hogy nem repülővel megyünk holnap D.C.-be!

A Katz’s deli egy intézmény. 1888 óta működik. Mindeféle celebritás is megfordult, filben is szerepelt. Első ránézésre lepukkant. Másodikra is az. De hatalmas sorok kígyóznak. A bejáratnál egy tiketet kapsz. Ha elveszíted, legalább 50 dollár büntit kell fizetni. Erre a cetlire írják fel a fogyasztásod. A pénztárnál pedig távozáskor fizetsz. Utólag adják hozzá az ÁFA-t, ami itt, ha jól emlékszem 8,875 %...hogy miért pont ennyi, azt én is szeretném tudni. Pastramis szedvicset ettünk. Marha jó volt a marhasonka. Omlós. Meg drága. Anshikával feleztük, mert egyikünk se volt túl éhes. A végére meg egy szelet sajttortát osztottunk meg…Isteni volt. 

A metóban pedig az alábbi hirdetés láttam kiragasztva...LÁJK! :)