Csodás nagy épület az amerikai fővárosban: és mind a hírekről, a hírgyártásról, az újságírókról szól. Jó volt látni, hogy egy ilyen helyet is szenteltek nekünk. Hat emelet média. Vagyis hírgyártás- a kezdetektől egészen máig. Az egész egy bevezető filmmel indul, ahol PC módon egy afroamerikai hölgy elmondja, hogy mit merre meddig lehet/kell/ajánlott megnézni az épületben. Jonathan Thompson egy lelkes fiatalember volt, körbevezetett minket. Nálam az elején elvágta magát, amikor a kiállítást indító Berlini Fal került szóba. A Newseumban egy őrtornyot és 4-5 betonelemet állítottak ki.
Jonathan lelkesen magyarázta, hogy a nyugati oldal tele van grafitival, s keleti meg üres, hogy lám a szabad világban milyen jó volt, hogy alkothattak. Bennem kissé fölment a pumpa, és megkérdeztem, hogy tudja-e egyáltalán hogyan is festett PONTOSAN a fal? A válasz a nem volt, meg csodálkozó tekintet, hogy akkor most mi van? Fogalma sem volt arról, hogy a keleti oldalon a betonfal és az őrtorony után egy újabb fal jött. A kettő között homokkal felszórt terület, ahova csak a kutyás őrök mehettek be. Hogyan is pingálhattak volna így bármit is a betonra szerencsétlen keletnémetek? És ez neki, a sajtósnak, a hír-muzeum munkatársának teljesen új nóvum volt. Pedig már bőven megszületett, amikor ledőlt a fal. Aztán még hozzá tette, hogy ennek ellenére jól el lehet mondani a gyerekeknek, hogy mi volt a különbség a szabad világ és a másik között. Majdnem kiszaladt a számon, hogy hülye… Ehelyett megkérdeztem, hogy járt-e esetleg San Diego alatt, a mexikói határon, ahol Tijuanát egy olyan kerítésrendszer választja el a szabad világtól, Amerikától, amely mellett a Berlini Fal egy vicces kis tákolmány…
A kiállítás többi része rendben volt. Némi fejfájással küzdve, nem teljesen felépülve baktattam végig. A hatodikon a Katrina hurrikán pusztítását és annak bemutatását mutatják be. Hát, amikor a riporterek visszaemlékezéseit néztem, igencsak gombóc volt a torkomban. Ying persze erről sem hallott. Neki újdonság volt az öt évvel ezelőtti katasztrófa, amelyet New Orleans és környéke máig nem hevert ki.
9/11-nek külön kiállítása volt. Két nappal azután megnézni a felvételeket, hogy NYC-ből megérkeztünk, felkavaró volt. Aztán volt még a sajtószabadságról is tárlat- Magyarország a zöld (szabad) mezőnybe tartozik. Olaszország a részben szabadba. Áprilisban aktualizálták utoljára. Persze a világtérkép legnagyobb része piros. És persze Amerika zöld…
A múzeumban kétszintes shop is van. Tele „jajdemegvenném” kacattal. Szemeztem néhány vicces pólóval, de majd mindegyiket feketére nyomták. És 20 dollárért már nem tetszett (haló…DKNY-t szereztem 9-ért! J ). Az alagsorban kajálda- elég drága, főleg ha salátát és gyümölcsöt eszik az ember. A takonykórra való tekintettel ezt tettem. Ö….De legalább jó volt!
Meglátogattuk a Washington Postot is. Hatalmas. Pedig a korábbi 1000 ember helyett már csak 400-an dolgoznak. Már az online és videó téren is nyomulnak. Két ministúdiójuk is van robotkamerákkal. Max egy operatőr kell, aki kintről irányít. Ha egyáltalán kell. A szokásos dolgokat hallottuk, hogy zsugorodik a piac, meg ilyenek.
Délután, betegség ide vagy oda, el kellett mennünk mosni. Egyszerűnek tűnő dolog. De a puccos Georgetown-ban nincs mosoda- mármint érmés mosoda. A hotelban pár száz dollár ellenében kimosathattam volna a koszos holmijaimat. Egy tisztítót találtunk 300 méterre, ahol vállalnak mosást is, de kb egy farmernyi súlyú ruha tisztításáért 8 dollárt kérnek. Így netenböngészés jött…Az M streeten lakunk, és találtam is egyet rajta, csak épp 20 háztömbnyire. 40 perc alatt oda is értünk ygalog. Latinók mostak ezerrel, a mosodát egy guatemalai nő vezeti. Angol tudása igen hiányos, de cukin mosolygott a hiányos fogaival. Először furán méregettek a helyiek minket. De aztán megbékéltek velünk. Ezerrel szóltak a dél-amerikai nóták a tévéből. Az én gépen meg sehogy sem akarta befejezni a mosást. Ugyanaz a program 15 perccel hosszabb volt, mint Saidnak. Végül zárásra befejeztük. Alig álltam a lábamon, és rázott a hideg. Visszafele eleve taxival akartunk menni. 8 dollár volt az egész.
Este vietnami csirkelevessel vigasztalódtam. Meg némi megfázás elleni tablettával. Holnapra illene már jól lennem. Utálok betegnek lenni. Főleg mert DC egy csodás, élhető hely. Nem is igazán Amerika. Kilenc éve is nagyon szerettem itt lenni. Majd el is akarok menni arra a környékre, ahol voltunk. És ha minden igaz, volt gimistársnőmmel, Csillával is találkozom hamarosan…Kicsi a világ, hogy ma is írjak valami közhelyeset….
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése