Ha nem is könnyes, de taknyos búcsút intettem ma New Yorknak. A reggeli Wall Street Journalnál tett látogatást kihagytam. Hang se nagyon jött ki reggel a torkomon.Késő délelőttre aztán életet kalapáltam magamba némi aspirin, vitamin és dayquill pirula segítségével. Összepakoltam a maradék motyót, majd kijelentkeztünk. Lenn a hallban a szokásos óriási forgalom volt. Egy órán át ücsörögtünk. A vasút állomás szemközt volt, tehát az odajutással sem kellett bajlódnunk. Legszívesebben leheveredtem volna, de nem volt hely. Hősiesen tartottam magam. Közben persze rettenetesen sajnálkoztam is, ki máson, mint magamon…Pont most, pont itt és pont ennyire lerobbanni. Valószínűleg az előző napi NYC túra sem tett nekem a legjobbat, de mindegy. Megnéztem, amit lehetett! A turisták kényszert éereznek, hogy mindenféle I Love NY-os cuccokat aggassanak magukra. Láttam egy jópofa ellenpólót egy srácon, sajna nem tudom hol vette. AZ állt rajta, hogy Go Love Your Own City. nagyon nyjújorki attitűdJ
Délután fél kettő körül átbattyogtunk a Penn Statiore. Ilyenkor hatalmas a tömeg: az irodaházakból kiözönlenek enni az emberek. A turisták is nyomakodnak. A mi tízes csoportunk meg jól beakasztott mindenkinek: hatalmas kofferokat hurcibáltunk magunk után át a zebrán, majd le a mozgólépcsőn. A bejáratnál szépszál, szőke, izompólós legényke kiabált valamit. Később egy lapból tudtam meg, hogy valami sorozat új évadja indul, azt reklámozta szörfdeszkával a kezében.
A vasútállomás itt a földalatt van. Praktikus, csak épp a fíling veszik el, mint amikor befutsz a csarnokba, kiszállsz, majd eléd tárul a város. Itt előbb lépcsőkkel kell megküzdeni. AZ sem volt világos, hogy honnan indul a szerelvény. Bostonból érkezett…A vágányszámot csak az utolsó pillanatban tették közzé. ÉS félórás késéssel indultunk. Ennek oka, hogy ma kissé felbolydult a NYC-i közlekedés…A városban hatalmas tűz volt egy helyen. Úgy látszik, amerre megyünk valami ég. Legutóbb SF mellett, San Brunóban lángolt a gázvezeték.
Most utaztam először amerikai vonaton. Kényelmes. Még konnektor is van az üléseknél. Ami viszont borzalmas volt, hogy itt hűtőszeekrényt csináltak a szerelvényből. Borzalmasan hideg volt. Majd össze fagytam, legszívesebben sapkát húztam volna. A megfázásomra szerintem nem igen volt jó hatással a hűtés. Azért persze tudtam aludni. Annika még a bőrkabátját is elővette- finn létére fázott. A kapucnit a fejébe húzta…Végül is megérkeztünk DC-be. Napsütés fogadott, meg fejfájás. Ez utóbbit Al súlyosbította, aki kiszállva a vonatból, a peronon égető szükségét érezte, hogy elmondja: a reggeli New York Timesban milyen izgi cikket olvasott. Na, ettől kibuktam: hulla fáradt, beteg, taknyos, és még hallgassam a hosszas fecsegését. Ahogy végignéztem az arcokon, egyértelmű volt: ha a tekintettel ölni lehetne, Al cafatokban lógna a peron minden részén.
Aztán csak megindultunk. Hármunkat egy fekete limuzin vitt a szállodához. Bőrüléses Lincoln, fekete sofőrrel. Víz is volt benn. Az új szállodánk szép és kellemes. Nem elhasznált, mint a legtöbb amerikai hotel. Jó, persze a szobánk nem annyira tökéletes, mert egy bazi nagy beázás nyoma látszik a plafonon. De most nem csöpög. A szoba jól szigetelt, kényelmes az ágy, free wifi. Hűtő viszont nincs. Helyette az emeleten napozóterasz és medence található. Amelybe csak este fél 8-ig lehet tartózkodni. Said és Anshika az egyik asztalnál megette a vacsiját, én előtte Gyimával találkoztam, és vietnami levest ettünk. De aztán beszereztem egy fagyit, és azt hárman benyomtuk a medence partján…Meg kellett ennünk, hiszen nincs hűtőnk.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése