Újra pakolunk. Lassan egész rutinos leszek benne. Mondjuk eleve nagyon ki sem rakom a cuccokat-m kofferből élek. De fura lesz nemsokára otthon rendesen szekrényt használva élni…
A hét, vagyis öt nap Washingtonban gyorsan elrepült. Részben a takonykór miatt is. Szinte átaludtam a napot. Tegnap már mentem minden találkozóra. A napot a Howard University Hospitalban (HUH) kezdtük. A város kevésbé felkapott- szabadabban fogalmazva igencsak lepukkant részén van. Az épület szocreálra hajaz, de szépen rendben tartott. A Howard Universityt még a XIX. században alapították az afro-amerikaiaknak. Ma már vegyes a társaság, de túlnyomó részben feketék a diákok. A kórház is a feketéket volt hivatott eredetileg szolgálni. Nemis olyan rég errefelé még szegregáltak. Erről azonban nagyon nem szívesen beszélnek.
A kórházban a dolgozók többsége afro-amerikai. Pár latin bevándorló is már akad, meg fehérek is. A betegek szinte mind feketék. Vagy bevándorlók. Itt mindenkit ellátnak, gyógyítanak, akár van biztosítása, akár nincs. Állami pénzből, meg adományokból működnek. Az egyik orvos azt mondta: sok páciens, aki bekerül hozzájuk nem hiszi el, hogy tényleg nem kell fizetnie, ha nincs pénze, biztosítása. Itt az emberek csak végső esetben mennek orvoshoz. És csak ha a biztosító fedezi. Mert van, hogy valamire nem terjed ki a kötvény. A gyógyulás pedig hajmeresztő összegekbe kerül.
Hogy mindenkit kezelnek, azt le is teszteltük. Saidnak begyulladt mind a két szeme. Vörösek voltak. A órház sajtósának megpendítettem, hogy mi lenne ha megnéznék. Végtére is egy bazi nagy, dokikkal teli épület komplexumban lődörgünk. Így is lett. Saidot betegesítették. Még karszalagot is kapott. Mire véget ért a látogatásunk vele is végeztek. Kapott valami kenőcsöt.
A HUH-ban sehol nem látott alacsony árak vannak. Mondjuk azok az ottani átlagbetegnek is magas. A büfében a palackos vizet 1 dollárért adták. A menzán a kávé 64 cent volt! Az ebédért (leves, főétel, gyümölcs, puding, narancslé) kevesebb mint 9 dollárt fizettem. Egy mekis menü 7 dollár körül van…
Megcsodáltuk a USA Today székházát is. Rém steril. Mint valami brüsszeli uniós hivatal. A délutáni címlap-értekezletre beültünk. Hát, mint valami langymeleg délutáni teázgatás. Semmi vita, pörgés, hogy az én sztorim legyen a címlapon, nem, az enyém…Itt is hallhattuk a szokásosakat: leépítés, vagyis szebben mondva: átszervezés és racionalizálás…Este aztán tegnap végre Csilláékkal is találkoztam. Elevickéltem a foró főváros másik felére- na, jó, nem annyira másik fele, csak a metró körülményesen megy. Jópofa helyre hívtak. A kaja is jó volt!
Ma Pulitzer-díj és egészségügy jegyében telt a nap… Thomas L. Friedmannal kvaterkáztunk a Johns Hopkins egyetemen. Közvetlen figura- meg alacsony. Eddig három Pulitzer-díjat söpört be. A vicces, hogy itt senki sem nagyon hallott arról, hogy Joseph Pulitzer Pulitzer Józsefként született Makón. Később vándorolt ki. A bulvár atyja tulajdonképpen. Mintahogy azon is meglepődtek siokan, hogy Kaliforniában egy magyar,Haraszthy Ágoston honosította meg a szőlőtermesztést. Mégpedig Sonomában.
Friedmannél nem éreztem azt, hogy rémesen el lenne telve magától. Magabiztos, határozott, de közvetlen. Pedig azért nem semmi amit eddig letett az asztalra. Minnesotai születésű, akárcsak a WPI. Fél 11-kor felállt, hogy akkor rohan el…de mindenki köré gyűlt, és beszélgettünk vele. Fotózkodás is volt…Végül félórával később tényleg ellépett. Anekdotázott, mesélt arról, hogy hogy ír, hogy fontos utazni, megnézni a helyet, amelyről az ember ír, tudósít, különben az egész fabatkát sem ér.
Az utána következő találkozó nem sok vizet zavart. A 33 fokos párás hőségben csoportosan olvadoztunk az utcán. AZ épületekben meg megfagytunk. Szerintem sosem szoknám meg, hogy a légkondit 15 fokra állítják, amikor kinn kánikula van…
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése