SoBe

SoBe- azaz South Beach. Miami Beach legdélebbi csücske. Amikor először láttam ezt a feliratot, kissé összezavarodtam. szerbül/horvátul a sobe szobákat jelent. A környéknek itt néhol van egy kicsit cimmerfrej beütése.  A város igazi partiövezet. Itt későn kelnek és későn fekszeknek. Fontos a látszat. Itt landoltunk tegnap. Washington D.C.-ben sem volt éppen hideg, de ami itt várt ránk…Forróság és magas páratartalom. Mintha gőzben sétáltunk volna. A miami reptér hatalmas. Kissé álmosan botorkáltunk a csomagjainkért. A várótermek hűtöttek. Itt nem rotyog az ember agya. A klíma miatt a levegő száraz. Így még mellbevágóbb a nedves hőség, amikor az ember kilép az ajtón. Abel ennek ellenére azonnal rágyújtott. De a mosolya nem volt az igazi. David már várt ránk. Egyik haverját, az Univisionnál dolgozó Brunót is beszervezte fuvarozni. Bruno régi WPI ösztöndíjas. Mexikói, kb. 20 éve él itt.

A hotelunk

A csoport csajait David dúsgazdag ismerősének lakásában szállásolták el. Mi, fiúk a Beach Plaza Hotelban kaptunk helyet. SoBe tele van Art Deco épülettel. Igaz, nekem kissé szottyadtnak tűnik egynémely, de izgalmas az Ocean Drive. A mi hotelunk is Art Deco. Gyönyörű lámpatestek vannak a folyosókon.  Egész jónak tűnt a hely, amíg el nem vittek este minket a csajokhoz, majd egy luxushotelbe koktélozni…

A mi szállodánk is közel van a parthoz. Három perc gyalog. Ingyen wifi és reggeli is jár. Hát, ha soha többé nem ehetnék itt, nem írnék petíciót senkinek. Előrecsomagolt bagel, muffin és vaj, némi krémsajt, műanyag narancslé és joghurt. A kávé nem annyira rossz, mint azt először gondoltam a megkóstolt narancslötty után. A recepción strandtörölközőt is adnak. Nagyon kényelmes így…

A csajok háza a partról

South Beach mintha nem is Amerika lenne…Rengeteg a latino, hasznos, ha az ember tud spanyolul. Mindenhol mindig szól a zene. Mintha egy nagy diszkó lenne az egész. A hotel kertjében is dübörög a tuc-tuc zene. AZ élet nyugodtabban csordogál, több embert lehet látni cigizni, mint máshol. Miami sokáig nem volt felkapott. A '80-as években, a Miami Vice-nak köszönhetően lett sikkes a hely. Bruno mesélte, hogy Miami Beach egy része szinte teljesen zsidó negyed volt- később azonban jöttek a latinók és kiszorították őket. Az ingatlanpiac összeomlása alaposan megtépázta a várost, meg Floridát. Most féláron lehet venni lakásokat. Ami korábban 800 ezer dollárért kelt el, jó, ha a tulaj a 400-at is megkapja.  

Amint befutottunk a reptérről, irány a strand. Hosszú, homokos földnyelv az óceánparton. A víz langyos és hullámos. Kicsit Balaton-jellegű attól, hogy a víz nem mindenhol mélyül. Az áramlatok szinte homokszigeteket képeznek, így a parttól akár 15 méterre is bokáig érő vízben lehet áldogálni. Mivel nem sziklás, köves a part, sok izgalom nincs a part menti vizekben. De istenien lehet benne csobogni. A parton félistennők és félistenek tanyáznak. Ennyi kockahasat egy helyen sem láttam még. Itt fontos szépnek látszani. Meg gazdagnak. Esténként, vagyis éjjelente hatalmas kocsisor hömpölyög, sok a kabrió, üvöltő zenével. A csajokon falatnyi ruha, és rém magas sarkakon imbolyognak.

Tegnap este megcsodáltuk David haverjának birodalmát. Egy régi szálloda felső három emelete az övé. Az alsóbb szint a vendégeké. Itt 4-5 szoba van, 3 fürdő, két wc, nappali, konyha. Meg persze full panoráma az óceánra. AZ épület ugyanis a strand szélén áll. A felső két szint Pazar. Dizájner belsőépítész műve az egész. ÉS a haver nem lakik itt. Decemberben, amikor Minnesotában rémes a tél, leköltöznek pár hónapra. Hét teraszuk/erkélyük van. AZ egyiken 16 fős vacsorát is lehet adni- full panorámával az óceánra. Van jacuzzi, pultba süllyeszthető lapostévé, variálható világítás, némi modern műtárgyak. Sok millióba került az ingatlan. Csak a belső átalakításokra egy millát költött. Hát, mit mondjak…mindenkiben ott dolgozott s sárga irígység egy kicsit. A kéjlaktól átbattyogtunk aDelano hotelbe. Rém puccos hely. Egy szobát talán már 400 dollárért is adnak. David szerint ez nagggggyon South Beach. Koktéloztunk- 17 dollár/db-ért, majd őgyelegtünk a pénzes emberek között, hevernyésztünk a medence mellett. Majd, ahogy a nagyokhoz illik, taxival elmentünk enni. A mi sofőrünk szlovák volt. Pozsonyi. Erős akcentussal beszélte az angolt.  David nagy elánnal magyarázta, hogy én magyar vagyok. Nem akartam felvilágosítani ott a helyszínen, hogy a két ország vezetése nem igazán szívleli egymást. Viliam (így hívták a sofőrt!!!) a végén nagyon mosolygott, amikor szlovákul köszöntem el tőle.

A cél egy kubai étterem volt. Nos, az esti csillogás után egy kifőzde jellegű akárminél kötöttünk ki. Jót röhögtünk rajta, hogy a high class után most jön a low class. A kaja azért jó volt. A végére mindenki kornyadozott az álmosságtól.

Hosszú idő óta nem volt arra példa, hogy majdnem két napig semmi feladat, találkozó nem leselkedik ránk. Szombaton „csak” utaztunk. Washingtonból 2,5 óra alatt a trópusokon voltunk. Ma akivel találkoztam, sokkal kipihentebb volt, senki sem volt űzött, fáradt. A paradicsomi állapotoknak holnap vége: indul a nagyüzem. Persze azért lesz még lehetőség a bícsen sütkérezni egy picit.