Chi- Town és bézból lájv

Chicago- Windy City- meg Obama City is most már. Amerika 44. eknöke ugyanis illinois-i kormányzóként került a Fehér Házba. Felesége a Chicagói Egyetemen tanított. A város Hyde Park nevű részén áll a házuk. A kerület a város déli részén van- a környék lakóinak 70 százaléka afroamerikai. A bűnözés magas, a munkanélküliek száma még magasabb. Chicago egy ketté osztott város: az északi részen főleg a tehetősebb fehérek, meg a melegek laknak. Lenn meg mindenki más. Az egyetem környéke, Hyde Park, amolyan enklávé. Nem számít rossz címnek. Fura volt 2010-ben arról hallani, hogy egy nyugati nagyváros ennyire megosztott. Főleg hogy faji alapon.

Chi-Town (a város egyik beceneve) a Michigan tó partján fekszik. Gyönyörű helyen. Rengeteg a park benne. Egyes részei oylanok, mintha Brightont és Berlint ötvözték volna. A piros vonal szerelvényei a brit stílusú házak között kanyarognak, mint Berlinben az S-Bahn. A városból nem sokat láttunk, hála Al hathatós hülyeségeinek és eszement találkozóinak. Ma parasztlázadás is volt. Ez az utolsó állomásunk, mielőtt visszamegyünk Minnesotába a hazautazás előtt. És itt játszódik, vagyis kezdődik a Van aki forrón szereti című film is Tony Curtisszel,Monroe-val és Lemonnal.... 

A WPI itteni tagjai ma kitettek magukért: elvittek minket egy baseball meccsre. A Chicago White Sox a Boston Red Sox ellen játszott. Jó korán odaértünk. Mivel a játék előtt vacsárval vártak. A stadion hatalmas. Volt aki előtte már piknikezni kezdett: kisszék, asztal, kaja, pia. Mi felmehettünk valami étterembe, ahol ingyen étel-ital várt ránk. Jó volt. Aztán a sajtóssal locsogtunk, majd kimentünk a lelátóra.

Nem értem, hogy mit esznek ezen a játékon. Unalmas-legalábbis nekem. Nem sok minden történik a pályán, az is lassan. Mondjuk nem igazán vagyok tisztában a szabályokkal, de nem rágtam le a körmöm. AZ egyik csapat játékosa eldobja a labdát. Erre percekig treníroz. Általában egy keszyűben landol. Majd újabb dobásra készülődés jön.A legnagyobb esemény, ha eltalálják véletlen a labdát- amely olykor a közönség között landol.Néha rohannak egy kört, máskor sétálnak. Van, hogy el is vetődnek a talajon-így nem túl praktisch a fehér nadrág. A tévében legalább a kommentátor motyog valamit. Itt max reklámok mennek.

 A lelátókon félpercenként feltűnnek a hot dogot, sört, üdítőt, földimogyorót kínáló emberkék. És még a lelátón is ellenőrzik, hogy 21 elmúltál-e, ha sört veszel. Iszonyú korzózás folyik a folyosókon, amelyek tele vannak étel és ital standokkal. Még a férfi wc-ben is sorba kell állni. A rajongók pedig mindenféle White Sox relikviát vehetnek a shopban- jó drágán. Egy mez akciósan 100 dollár- nem akciósan több mint a duplája. 

Baseball telefonnal rögzítve- ami a lelátóról látszik!

Sokan jöttek gyerekkel. A szurkolók együtt ülnek: nincsenek szétválasztva a vendégek a hazaiaktól. És nem szedik szét egymást. Békésen szurkolnak. Többen meg is kérdeztük, hogy akkor ez így most hogy? Az amerikaiak meg nem értették, hogy miért kéne külön rakni a drukkereket, amikor ez sport és nem tömegverekedés….

Szégyellem, de nem maradtam végig a meccsen.Négyen elevickéltünk. Mindannyian hullák voltunk. Még a miami repülést sem tudtuk igazán kipihenni.Mielőtt leléptünk volna, nagy truváj volt: Grand Slam- ez villogott a kijelzőn, és tűzijáték is volt hozzá. A stadion White Sox rajongói felállva tapsoltak, üvöltöztek meg örömködtek. Mi meg velük. 

Harmincöt

Az ember gyanútlanul lefekszik este 34 évesen, reggel meg arra ébred, hogy 35. Hát, velem ez történt. Persze nyertem hat órát az időeltolódás miatt. AZ idő nem volt kegyes hozzám. Délelőtt felhők tornyosultak az égen, erős szél fújt. EZ sem tántorított el, hogy lemenjek. Előtte persze jó volt elolvasni a rengeteg szülinapi üdvözletet (köszi mindenkinek!). Bár vacak volt az idő, azért az mégiscsak kafa, hogy az embert Miami South Beachen érni a szülinapja!

Tegnap csak ennyire volt felhős...ma meg....

A part elég üres volt. Néhány elszánt nyaraló próbált a törölközőn fekve némi barnaságot kicsiholni magának. A közelben hajléktalanok is aludtak hálózsákokban. A víz erősen hullámzott. Én is kifeküdtem, meg is mártóztam. De nem sokáig maradhattam: leszakadt az ég. De alaposan. A hotel kb 2 percre van a parttól (na, jó, háromra), de csurom vizes lettem. Nem dobta fel a hangulatomat. Szobafogság- elkezdtem pakolni. Holnap korán indulunk. Nem nagy kedvvel rakosgattam a holmikat. Aztán elmentem postára. A délutáni találkozónk Clinton elnök egykori egészségügy-miniszterével volt. Persze amikor elindultunk a hoteltól kisütött a Nap!

Donna Shalala apró nő. De nagyon energikus. A Miami Egyetem elnöke. Határozott teremtés, nem szereti a mellébeszélést. EZ volt jóformán az első olyan találkozónk, ahol röpködtek a kérdések. Donna rövid, tömör válaszokat adott, nem folyt szét, nem élt a múlt homályában. Mindenről határozott véleménye van. Meg is mondja. Jóban van CLintonékkal, olyannyira, hogy a volt elnök, Bill, ingyen tartott előadást az egyetemen. Márpedig az ex Mr. President igencsak borsos összegeket szokott kérni a föllépéséért. Shalala meggyőző erejének köszönhető az is, hogy több mint egy milliárd dollárt kalapozott össze az egyetemének. Clevelandi születésű, libanoni keresztény bevándorlók gyereke. 

 

Egy órát locsogtunk vele. A titkárnője megmutatta a főnök irodáját. A falakat beborították a különböző elismerések, díjak, oklevelek. Volt egy csomó fénykép is. No, meg egy kitüntetés. Maga George W. Bush adta neki a legmagasabb kintüntetést. Shalala asszony mondta is, hogy ez így sokkal értékesebb, hogy megrögzött demokrataként egy republikánus elnök elismerte munkásságát.

Az idő délutánra ismét elromlott. Szakadó esőben érkeztünk vissza. Lőttek a bícselésnek. Estére és holnapra pedig trópusi vihart jósolnak. Hogy fogunk fölszállni??? Errefele nem nagyon szokták bezárni a repteret. Szóval némi kétségekkel nézünk a holnap elé. Ráadásul Al Chambers, a tesze-tosza öregúr vár ránk Chicagóban. Ő volt velünk New Yorkban is, és az egész csoportot kiakasztotta. Mindenki előre retteg az unalmas, végenincs tirádáitól.

Este ünnepeltünk. Engem. Mindenkit meghívtam egy pofa piára. Kerestünk egy helyet, ahol aztán vacsoráztun is. Amikor kiderült, hogy én vagyok a szülinapos, körülugráltak a pincérek. Még egy ingyen koktélt is kaptam, és a végén egy minitortát is kaptam gyertyával. Szerintem Abel rendelte meg. Egy karamell flan egy tányéron. Jó volt együtt lenni a többiekkel az utolsó miami estén…

Benne voltunk a tévében!

A mai első találkozó előtt volt még annyi idő, hogy egy gyorsat bícseljek. Ha már süt a nap, és az óceán is meleg, vétek kihagyni. Said is jött velem. Neki nem annyira világos, hogy mi a franc van jó abban, hogy az ember kifekszik a zuhogó napsütésben a partra hosszú órákra. A napfürdőzést pedig olykor mártózással szakítva meg. Nem túl lelkesen battyogtam vissza a hotelba, hogy elkészüljek.

De időben sikerült. Az Univisonba mentünk. Amerika első számú spanyol nyelvű médiuma.  Először a netes részleget látogattuk meg. AZ úton pálmafák közt suhantunk el, a túlparton pedig a hírességek meg a gazdagok villái robogtak tova. Egyik celeb sem integetett nekünk. Se Iglesiasék, se J.Loék, se pedig Gloria Estefánék nem köszöntöttek minket. A kb 10 kilométeres út alatt volt, hogy szikrázó napsütésben autóztunk, majd egyszercsak esőfüggöny állított meg minket. Irtó párás volt kinn a levegő. És a halálba légkondícionált épületből kilépve még elviselhetetlenebb. A klíma kiszárítja a levegőt. Így kinn úgy érzi az ember, mintha egy nedves törölközőbe ütközne.

Nagyon megy az Univisionnak. Mármint jók a nézettségi adataik, és a neten is nyomulnak. Ennek ellenére a tudósítóiknak horror lehet a munkája: egy embernek nem csak írnia kell, hanem fotóznia, videót rögzítenie, tudósítania…képzelem micsoda minőségi dolgok születnek. De a költséglefaragás miatt úgy tűnik egyre jobban terjed ez.

Átrobogtunk a tévészékházba. Hatalmas… Csak egy részét láttuk. A newsroom nem olyan tágas, mint amit eddig az amerikai szerkesztőségekben láttunk. Sokkal nyomibb, zsúfoltabb. A helyi hírkirálynővel is találkoztunk. Kedvesen locsogott velünk. A newsroom közepén van egy stúdió, ahonnan a híradók mennek. Hát, kihívás lehet. Nyitott, semmi sem választja el a munkatársaktól. És a latin temperamentum nem a csendességéről ismert. Mintha egy piac kellős közepén kellene hírolvasni…Állítólag adás alatt lehalkulnak a t.kollégák.

Műsorfelvételbe is bekukkantottunk. A szombati showt rögzítették. AZ előtérben egy takaróba bugyolált szépség várakozott néhány fiatalemberrel. A sztárvendégek. A mélyhűtött folyosón a stáb tagjai kapucnis pólóban meg kabátban mászkáltak. Az a gyanúm, hogy Miamiban a gazdagság egyik jele, hogy mélyhűtőre fagyasztod a lakásod…

A show széléről hamar kitessékeltek minket. Majd egy ideig egy ajtóban várakoztunk. Élő adás volt, be akartak vinni minket. Közben a folyosón egy bögyös szőke maca alig bikinre vetkőzött. Később kiderült, hogy a maca 53 áves. Hát, igen. Nem a természet őrizte meg feszességét, az tuti. Az El Gordo- La Flaca (a kövér és a sovány) egy egyórás magazinműsor. Spanyolul nem tudok, így nem rétettem miről van szó. A reklám alatt beosontunk. Gyorsan bemutattak minket a Kövérnek (ffi) és a soványnak (egy aszott nő). Majd jött az adás és el Gordo feldúltan mondta, hogy 10 külföldi újságíró bambulja őt a stúdióban…Erre meg is mutattak minket egy villanásra. Még valami viccet si elsütött, de hát a csoportból ketten tudnak spanyolul.

A legizgalmasabb résznél kijöttünk, amikor a helyi celeb (Paula, a színésznő- ennyit tudtunk meg a bögyös ötvenesről) éppen kéjtánchoz készülődött, hogy ledobja a kis semmiséget, ami a bikinijét takrta. Reklámszünet, és el Gordo és la Flaca kirohant- mert a fináléban egy jacuzziban ülve beszélgetnek. És ezt nem nézhettük meg! Mert trappolnunk kellett a Miami Heraldhoz. Ahol ugyan egy Pulitzer-díjas kolléga várt ránk, de mindenkit jobban érdekelt a riszáló celeb és a fürdőző műsorvezetők.

Jól elhúzódott a találka, majdnem este 8 volt, mire visszaértünk. Felejtendő a nehézségeket, esti fürdőzést rendeztünk. Nagyon vicces a sötét parton csobbanni a langyos óceánban…

SoBe

SoBe- azaz South Beach. Miami Beach legdélebbi csücske. Amikor először láttam ezt a feliratot, kissé összezavarodtam. szerbül/horvátul a sobe szobákat jelent. A környéknek itt néhol van egy kicsit cimmerfrej beütése.  A város igazi partiövezet. Itt későn kelnek és későn fekszeknek. Fontos a látszat. Itt landoltunk tegnap. Washington D.C.-ben sem volt éppen hideg, de ami itt várt ránk…Forróság és magas páratartalom. Mintha gőzben sétáltunk volna. A miami reptér hatalmas. Kissé álmosan botorkáltunk a csomagjainkért. A várótermek hűtöttek. Itt nem rotyog az ember agya. A klíma miatt a levegő száraz. Így még mellbevágóbb a nedves hőség, amikor az ember kilép az ajtón. Abel ennek ellenére azonnal rágyújtott. De a mosolya nem volt az igazi. David már várt ránk. Egyik haverját, az Univisionnál dolgozó Brunót is beszervezte fuvarozni. Bruno régi WPI ösztöndíjas. Mexikói, kb. 20 éve él itt.

A hotelunk

A csoport csajait David dúsgazdag ismerősének lakásában szállásolták el. Mi, fiúk a Beach Plaza Hotelban kaptunk helyet. SoBe tele van Art Deco épülettel. Igaz, nekem kissé szottyadtnak tűnik egynémely, de izgalmas az Ocean Drive. A mi hotelunk is Art Deco. Gyönyörű lámpatestek vannak a folyosókon.  Egész jónak tűnt a hely, amíg el nem vittek este minket a csajokhoz, majd egy luxushotelbe koktélozni…

A mi szállodánk is közel van a parthoz. Három perc gyalog. Ingyen wifi és reggeli is jár. Hát, ha soha többé nem ehetnék itt, nem írnék petíciót senkinek. Előrecsomagolt bagel, muffin és vaj, némi krémsajt, műanyag narancslé és joghurt. A kávé nem annyira rossz, mint azt először gondoltam a megkóstolt narancslötty után. A recepción strandtörölközőt is adnak. Nagyon kényelmes így…

A csajok háza a partról

South Beach mintha nem is Amerika lenne…Rengeteg a latino, hasznos, ha az ember tud spanyolul. Mindenhol mindig szól a zene. Mintha egy nagy diszkó lenne az egész. A hotel kertjében is dübörög a tuc-tuc zene. AZ élet nyugodtabban csordogál, több embert lehet látni cigizni, mint máshol. Miami sokáig nem volt felkapott. A '80-as években, a Miami Vice-nak köszönhetően lett sikkes a hely. Bruno mesélte, hogy Miami Beach egy része szinte teljesen zsidó negyed volt- később azonban jöttek a latinók és kiszorították őket. Az ingatlanpiac összeomlása alaposan megtépázta a várost, meg Floridát. Most féláron lehet venni lakásokat. Ami korábban 800 ezer dollárért kelt el, jó, ha a tulaj a 400-at is megkapja.  

Amint befutottunk a reptérről, irány a strand. Hosszú, homokos földnyelv az óceánparton. A víz langyos és hullámos. Kicsit Balaton-jellegű attól, hogy a víz nem mindenhol mélyül. Az áramlatok szinte homokszigeteket képeznek, így a parttól akár 15 méterre is bokáig érő vízben lehet áldogálni. Mivel nem sziklás, köves a part, sok izgalom nincs a part menti vizekben. De istenien lehet benne csobogni. A parton félistennők és félistenek tanyáznak. Ennyi kockahasat egy helyen sem láttam még. Itt fontos szépnek látszani. Meg gazdagnak. Esténként, vagyis éjjelente hatalmas kocsisor hömpölyög, sok a kabrió, üvöltő zenével. A csajokon falatnyi ruha, és rém magas sarkakon imbolyognak.

Tegnap este megcsodáltuk David haverjának birodalmát. Egy régi szálloda felső három emelete az övé. Az alsóbb szint a vendégeké. Itt 4-5 szoba van, 3 fürdő, két wc, nappali, konyha. Meg persze full panoráma az óceánra. AZ épület ugyanis a strand szélén áll. A felső két szint Pazar. Dizájner belsőépítész műve az egész. ÉS a haver nem lakik itt. Decemberben, amikor Minnesotában rémes a tél, leköltöznek pár hónapra. Hét teraszuk/erkélyük van. AZ egyiken 16 fős vacsorát is lehet adni- full panorámával az óceánra. Van jacuzzi, pultba süllyeszthető lapostévé, variálható világítás, némi modern műtárgyak. Sok millióba került az ingatlan. Csak a belső átalakításokra egy millát költött. Hát, mit mondjak…mindenkiben ott dolgozott s sárga irígység egy kicsit. A kéjlaktól átbattyogtunk aDelano hotelbe. Rém puccos hely. Egy szobát talán már 400 dollárért is adnak. David szerint ez nagggggyon South Beach. Koktéloztunk- 17 dollár/db-ért, majd őgyelegtünk a pénzes emberek között, hevernyésztünk a medence mellett. Majd, ahogy a nagyokhoz illik, taxival elmentünk enni. A mi sofőrünk szlovák volt. Pozsonyi. Erős akcentussal beszélte az angolt.  David nagy elánnal magyarázta, hogy én magyar vagyok. Nem akartam felvilágosítani ott a helyszínen, hogy a két ország vezetése nem igazán szívleli egymást. Viliam (így hívták a sofőrt!!!) a végén nagyon mosolygott, amikor szlovákul köszöntem el tőle.

A cél egy kubai étterem volt. Nos, az esti csillogás után egy kifőzde jellegű akárminél kötöttünk ki. Jót röhögtünk rajta, hogy a high class után most jön a low class. A kaja azért jó volt. A végére mindenki kornyadozott az álmosságtól.

Hosszú idő óta nem volt arra példa, hogy majdnem két napig semmi feladat, találkozó nem leselkedik ránk. Szombaton „csak” utaztunk. Washingtonból 2,5 óra alatt a trópusokon voltunk. Ma akivel találkoztam, sokkal kipihentebb volt, senki sem volt űzött, fáradt. A paradicsomi állapotoknak holnap vége: indul a nagyüzem. Persze azért lesz még lehetőség a bícsen sütkérezni egy picit. 

I Love D.C.- HUH és Pulitzer-díj

Újra pakolunk. Lassan egész rutinos leszek benne. Mondjuk eleve nagyon ki sem rakom a cuccokat-m kofferből élek. De fura lesz nemsokára otthon rendesen szekrényt használva élni…

A hét, vagyis öt nap Washingtonban gyorsan elrepült. Részben a takonykór miatt is. Szinte átaludtam a napot. Tegnap már mentem minden találkozóra. A napot a Howard University Hospitalban (HUH) kezdtük. A város kevésbé felkapott- szabadabban fogalmazva igencsak lepukkant részén van. Az épület szocreálra hajaz, de szépen rendben tartott. A Howard Universityt még a XIX. században alapították az afro-amerikaiaknak. Ma már vegyes a társaság, de túlnyomó részben feketék a diákok. A kórház is a feketéket volt hivatott eredetileg szolgálni. Nemis olyan rég errefelé még szegregáltak. Erről azonban nagyon nem szívesen beszélnek.

A kórházban a dolgozók többsége afro-amerikai. Pár latin bevándorló is már akad, meg fehérek is. A betegek szinte mind feketék. Vagy bevándorlók. Itt mindenkit ellátnak, gyógyítanak, akár van biztosítása, akár nincs. Állami pénzből, meg adományokból működnek. Az egyik orvos azt mondta: sok páciens, aki bekerül hozzájuk nem hiszi el, hogy tényleg nem kell fizetnie, ha nincs pénze, biztosítása. Itt az emberek csak végső esetben mennek orvoshoz. És csak ha a biztosító fedezi. Mert van, hogy valamire nem terjed ki a kötvény. A gyógyulás pedig hajmeresztő összegekbe kerül.

Hogy mindenkit kezelnek, azt le is teszteltük. Saidnak begyulladt mind a két szeme. Vörösek voltak. A órház sajtósának megpendítettem, hogy mi lenne ha megnéznék. Végtére is egy bazi nagy, dokikkal teli épület komplexumban lődörgünk. Így is lett. Saidot betegesítették. Még karszalagot is kapott. Mire véget ért a látogatásunk vele is végeztek. Kapott valami kenőcsöt.

A HUH-ban sehol nem látott alacsony árak vannak. Mondjuk azok az ottani átlagbetegnek is magas. A büfében a palackos vizet 1 dollárért adták. A menzán a kávé 64 cent volt! Az ebédért (leves, főétel, gyümölcs, puding, narancslé) kevesebb mint 9 dollárt fizettem. Egy mekis menü 7 dollár körül van…

Megcsodáltuk a USA Today székházát is. Rém steril. Mint valami brüsszeli uniós hivatal. A délutáni címlap-értekezletre beültünk. Hát, mint valami langymeleg délutáni teázgatás. Semmi vita, pörgés, hogy az én sztorim legyen a címlapon, nem, az enyém…Itt is hallhattuk a szokásosakat: leépítés, vagyis szebben mondva: átszervezés és racionalizálás…Este aztán tegnap végre Csilláékkal is találkoztam. Elevickéltem a foró főváros másik felére- na, jó, nem annyira másik fele, csak a metró körülményesen megy. Jópofa helyre hívtak. A kaja is jó volt!

Ma Pulitzer-díj és egészségügy jegyében telt a nap… Thomas L. Friedmannal kvaterkáztunk a Johns Hopkins egyetemen. Közvetlen figura- meg alacsony. Eddig három Pulitzer-díjat söpört be. A vicces, hogy itt senki sem nagyon hallott arról, hogy Joseph Pulitzer Pulitzer Józsefként született Makón. Később vándorolt ki. A bulvár atyja tulajdonképpen. Mintahogy azon is meglepődtek siokan, hogy Kaliforniában egy magyar,Haraszthy Ágoston honosította meg a szőlőtermesztést. Mégpedig Sonomában.

Friedmannél nem éreztem azt, hogy rémesen el lenne telve magától. Magabiztos, határozott, de közvetlen. Pedig azért nem semmi amit eddig letett az asztalra. Minnesotai születésű, akárcsak a WPI. Fél 11-kor felállt, hogy akkor rohan el…de mindenki köré gyűlt, és beszélgettünk vele. Fotózkodás is volt…Végül félórával később tényleg ellépett. Anekdotázott, mesélt arról, hogy hogy ír, hogy fontos utazni, megnézni a helyet, amelyről az ember ír, tudósít, különben az egész fabatkát sem ér. 

Az utána következő találkozó nem sok vizet zavart. A 33 fokos párás hőségben csoportosan olvadoztunk az utcán. AZ épületekben meg megfagytunk. Szerintem sosem szoknám meg, hogy a légkondit 15 fokra állítják, amikor kinn kánikula van…

Furcsa történet a Newseum sajtósától a Berlini Falról- asszem kioktattam….

Csodás nagy épület az amerikai fővárosban: és mind a hírekről, a hírgyártásról, az újságírókról szól. Jó volt látni, hogy egy ilyen helyet is szenteltek nekünk. Hat emelet média. Vagyis hírgyártás- a kezdetektől egészen máig. Az egész egy bevezető filmmel indul, ahol PC módon egy afroamerikai hölgy elmondja, hogy mit merre meddig lehet/kell/ajánlott megnézni az épületben. Jonathan Thompson egy lelkes fiatalember volt, körbevezetett minket. Nálam az elején elvágta magát, amikor a kiállítást indító Berlini Fal került szóba. A Newseumban egy őrtornyot és 4-5 betonelemet állítottak ki.

Jonathan lelkesen magyarázta, hogy a nyugati oldal tele van grafitival, s keleti meg üres, hogy lám a szabad világban milyen jó volt, hogy alkothattak. Bennem kissé fölment a pumpa, és megkérdeztem, hogy tudja-e egyáltalán hogyan is festett PONTOSAN a fal? A válasz a nem volt, meg csodálkozó tekintet, hogy akkor most mi van? Fogalma sem volt arról, hogy a keleti oldalon a betonfal és az őrtorony után egy újabb fal jött. A kettő között homokkal felszórt terület, ahova csak a kutyás őrök mehettek be. Hogyan is pingálhattak volna így bármit is a betonra szerencsétlen keletnémetek? És ez neki, a sajtósnak, a hír-muzeum munkatársának teljesen új nóvum volt. Pedig már bőven megszületett, amikor ledőlt a fal. Aztán még hozzá tette, hogy ennek ellenére jól el lehet mondani a gyerekeknek, hogy mi volt a különbség a szabad világ és a másik között. Majdnem kiszaladt a számon, hogy hülye… Ehelyett megkérdeztem, hogy járt-e esetleg San Diego alatt, a mexikói határon, ahol Tijuanát egy olyan kerítésrendszer választja el a szabad világtól, Amerikától, amely mellett a Berlini Fal egy vicces kis tákolmány…

A kiállítás többi része rendben volt. Némi fejfájással küzdve, nem teljesen felépülve baktattam végig. A hatodikon a Katrina hurrikán pusztítását és annak bemutatását mutatják be. Hát, amikor a riporterek visszaemlékezéseit néztem, igencsak gombóc volt a torkomban. Ying persze erről sem hallott. Neki újdonság volt az öt évvel ezelőtti katasztrófa, amelyet New Orleans és környéke máig nem hevert ki.

9/11-nek külön kiállítása volt. Két nappal azután megnézni a felvételeket, hogy NYC-ből megérkeztünk, felkavaró volt. Aztán volt még a sajtószabadságról is tárlat- Magyarország a zöld (szabad) mezőnybe tartozik. Olaszország a részben szabadba. Áprilisban aktualizálták utoljára. Persze a világtérkép legnagyobb része piros. És persze Amerika zöld…

A múzeumban kétszintes shop is van. Tele „jajdemegvenném” kacattal. Szemeztem néhány vicces pólóval, de majd mindegyiket feketére nyomták. És 20 dollárért már nem tetszett (haló…DKNY-t szereztem 9-ért! J ). Az alagsorban kajálda- elég drága, főleg ha salátát és gyümölcsöt eszik az ember. A takonykórra való tekintettel ezt tettem. Ö….De legalább jó volt!

Meglátogattuk a Washington Postot is. Hatalmas. Pedig a korábbi 1000 ember helyett már csak 400-an dolgoznak. Már az online és videó téren is nyomulnak. Két ministúdiójuk is van robotkamerákkal. Max egy operatőr kell, aki kintről irányít. Ha egyáltalán kell. A szokásos dolgokat hallottuk, hogy zsugorodik a piac, meg ilyenek.

Délután, betegség ide vagy oda, el kellett mennünk mosni. Egyszerűnek tűnő dolog. De a puccos Georgetown-ban nincs mosoda- mármint érmés mosoda. A hotelban pár száz dollár ellenében kimosathattam volna a koszos holmijaimat. Egy tisztítót találtunk 300 méterre, ahol vállalnak mosást is, de kb egy farmernyi súlyú ruha tisztításáért 8 dollárt kérnek. Így netenböngészés jött…Az M streeten lakunk, és találtam is egyet rajta, csak épp 20 háztömbnyire. 40 perc alatt oda is értünk ygalog. Latinók mostak ezerrel, a mosodát egy guatemalai nő vezeti. Angol tudása igen hiányos, de cukin mosolygott a hiányos fogaival. Először furán méregettek a helyiek minket. De aztán megbékéltek velünk. Ezerrel szóltak a dél-amerikai nóták a tévéből. Az én gépen meg sehogy sem akarta befejezni a mosást. Ugyanaz a program 15 perccel hosszabb volt, mint Saidnak. Végül zárásra befejeztük. Alig álltam a lábamon, és rázott a hideg. Visszafele eleve taxival akartunk menni. 8 dollár volt az egész.

Este vietnami csirkelevessel vigasztalódtam. Meg némi megfázás elleni tablettával. Holnapra illene már jól lennem. Utálok betegnek lenni. Főleg mert DC egy csodás, élhető hely. Nem is igazán Amerika. Kilenc éve is nagyon szerettem itt lenni. Majd el is akarok menni arra a környékre, ahol voltunk. És ha minden igaz, volt gimistársnőmmel, Csillával is találkozom hamarosan…Kicsi a világ, hogy ma is írjak valami közhelyeset….

Go love your own city

Ha nem is könnyes, de taknyos búcsút intettem ma New Yorknak. A reggeli Wall Street Journalnál tett látogatást kihagytam. Hang se nagyon jött ki reggel a torkomon.Késő délelőttre aztán életet kalapáltam magamba némi aspirin, vitamin és dayquill pirula segítségével. Összepakoltam a maradék motyót, majd kijelentkeztünk. Lenn a hallban a szokásos óriási forgalom volt. Egy órán át ücsörögtünk. A vasút állomás szemközt volt, tehát az odajutással sem kellett bajlódnunk. Legszívesebben leheveredtem volna, de nem volt hely. Hősiesen tartottam magam. Közben persze rettenetesen sajnálkoztam is, ki máson, mint magamon…Pont most, pont itt és pont ennyire lerobbanni. Valószínűleg az előző napi NYC túra sem tett nekem a legjobbat, de mindegy. Megnéztem, amit lehetett! A turisták kényszert éereznek, hogy mindenféle I Love NY-os cuccokat aggassanak magukra. Láttam egy jópofa ellenpólót egy srácon, sajna nem tudom hol vette. AZ állt rajta, hogy Go Love Your Own City. nagyon nyjújorki attitűdJ

Délután fél kettő körül átbattyogtunk a Penn Statiore. Ilyenkor hatalmas a tömeg: az irodaházakból kiözönlenek enni az emberek. A turisták is nyomakodnak. A mi tízes csoportunk meg jól beakasztott mindenkinek: hatalmas kofferokat hurcibáltunk magunk után át a zebrán, majd le a mozgólépcsőn. A bejáratnál szépszál, szőke, izompólós legényke kiabált valamit. Később egy lapból tudtam meg, hogy valami sorozat új évadja indul, azt reklámozta szörfdeszkával a kezében.

A vasútállomás itt a földalatt van. Praktikus, csak épp a fíling veszik el, mint amikor befutsz a csarnokba, kiszállsz, majd eléd tárul a város. Itt előbb lépcsőkkel kell megküzdeni. AZ sem volt világos, hogy honnan indul a szerelvény. Bostonból érkezett…A vágányszámot csak az utolsó pillanatban tették közzé. ÉS félórás késéssel indultunk. Ennek oka, hogy ma kissé felbolydult a NYC-i közlekedés…A városban hatalmas tűz volt egy helyen. Úgy látszik, amerre megyünk valami ég. Legutóbb SF mellett, San Brunóban lángolt a gázvezeték.

Most utaztam először amerikai vonaton. Kényelmes. Még konnektor is van az üléseknél. Ami viszont borzalmas volt, hogy itt hűtőszeekrényt csináltak a szerelvényből. Borzalmasan hideg volt. Majd össze fagytam, legszívesebben sapkát húztam volna. A megfázásomra szerintem nem igen volt jó hatással a hűtés. Azért persze tudtam aludni. Annika még a bőrkabátját is elővette- finn létére fázott. A kapucnit a fejébe húzta…Végül is megérkeztünk DC-be. Napsütés fogadott, meg fejfájás. Ez utóbbit Al súlyosbította, aki kiszállva a vonatból, a peronon égető szükségét érezte, hogy elmondja: a reggeli New York Timesban milyen izgi cikket olvasott. Na, ettől kibuktam: hulla fáradt, beteg, taknyos, és még hallgassam a hosszas fecsegését. Ahogy végignéztem az arcokon, egyértelmű volt: ha a tekintettel ölni lehetne, Al cafatokban lógna a peron minden részén.

 

Aztán csak megindultunk. Hármunkat egy fekete limuzin vitt a szállodához. Bőrüléses Lincoln, fekete sofőrrel. Víz is volt benn. Az új szállodánk szép és kellemes. Nem elhasznált, mint a legtöbb amerikai hotel. Jó, persze a szobánk nem annyira tökéletes, mert egy bazi nagy beázás nyoma látszik a plafonon. De most nem csöpög. A szoba jól szigetelt, kényelmes az ágy, free wifi. Hűtő viszont nincs. Helyette az emeleten napozóterasz és medence található. Amelybe csak este fél 8-ig lehet tartózkodni. Said és Anshika az egyik asztalnál megette a vacsiját, én előtte Gyimával találkoztam, és vietnami levest ettünk. De aztán beszereztem egy fagyit, és azt hárman benyomtuk a medence partján…Meg kellett ennünk, hiszen nincs hűtőnk.

NYC felett, 102 emelet magasan

Horvátul beszélgetni New York (jelenlegi) legmagasabb épületének tetején az éppen az Empire State Building tetején villámlátogató macedón elnökről nem mindennapi dolog. De amolyan kozmopolita érzete van a dolognak. De induljunk az elejéről. Vasárnap, végre SZABAD vasárnap várt ránk. Semmi kötelezettség. Ennek örömére a takonykór újult erővel tört ki rajtam. Így csak fél 11-kor kászálódtam ki a tervezett fél 9 helyett. Azzal vígasztaltam magam, hogy legalább kialudtam magam. A Nagy Almában eddig ez nem nagyon sikerült. Mert minek az alvásra időt pazarolni, amikor annyi a látnivaló!??!?

Egész gyorsan elkészültünk. Said hajnalig valami bollywoodi filmet nézett a lopott wifi segítségével. Így elég kába volt. Egy lájtos pizzaszelettel adtunk magunknak erőt a felhőkarcoló meghódításához. Az Empire State Building a Penn hotel tövében van. Kétsaroknyira. Kilenc éve az utcán kígyozott a sor, most ehhez képest szinte senki sem volt. Betessékeltek minket, irány a második emelet, jegyelővétel. Az ott dolgozók egyikét sem fogják a kedvességéért elrabolni, az tuti. De hát ez NYC… A 86. emeletig egy 20-as a belépő, aki a 102-re akar feljutni, annak további 15 dollárt kell leszurkolnia. Egyszer élünk felkiáltással kirúgtunk a hámból. le akartak minket fotózni egy greenboxban- vagyis: zöld drapéria előtt állsz, mesterségesen mögéd vetítik a felhőkarcoló képét. Mindezt 20 dollár plusz ÁFA-ért. Nem kértünk belőle. Először a 80. emeltre jutottunk fel, alig egy perc alatt. Kilépve a liftből sorba ütköztünk, majd megütköztünk. Az ablakok ugyanis ezen a szintem embermagasságig átláthatatlan fóliával vannak bevonva. Csak a kék ég látszik. 20 percig tarott elérni a liftig. Aki nem bírta ki a várakozást, gyalog is felmehetett hat emeletet. Nos, én bírtam várni.

A 86. emeleten mozdulni sem lehetett az emberektől. Mindenki fotózott. Ami logikus, hiszen, fantasztikus a panoráma. Igaz, ma csak 15 mérföldre lehetett ellátni. Párás volt az idő. Kicsit borzongtam, amikor lenéztem az utcára. Mintha játékautók szaladgáltak volna- persze ezt a hasonlatot sem lehetett eddig még sehol olvasni. Mivel nekünk extra jegyünk volt, inkább tovább indultunk, abban a reményben, hogy fenn nem nyomják ki a beled. Jóval kevesebben is voltak, jóval kisebb helyre összezsúfolva. De lehetett fényképezni meg mászkálni is. Itt már nem a szabadban voltunk. A termet mínusz 20 fokra hűtötték be. Nem is értem az amerikaiakat: állandóan maximumra állítják a klímát. Nem is csoda, hogy megbetegedtem. A metróállomáson 30 fok, a kocsiban jó ha van 17….

Szóval teljesen a város felett voltunk. Tök fura, hogy hogyan is tudták alig több mint egy év alatt felépíteni az egészet! Főleg bevándorlók dolgoztak rajta. Volt pár fotó, amint a bácsi a semmi szélén ülve csavaroz. Én tuti lepotyogtam volna. 60 ezer tonna acélt használtak fel, állítólag 73 lift üzemel a házban. 10 millió darab téglát építettek bele. Gondolom egysével meg is számolták mindegyiket…A bejárata fantasztikus: gyönyörű art deco.

Ámátőr videó a telefonommal- NYC a 102. emeletről.

Lélegzetelállító a panoráma. Egyedül az ablakkörüli tülekedés idegesítő, megha valaki beáll a géped elé és nem átlátszó. Vígan fotózkodtunk Saiddal, amikor két szekrény méretű, fülhallgatós mukit pillantottunk meg benn. Egyértelmű volt, hogy valaki VIP van fenn. Szláv szavakat is hallottam. Horvátra tippeltem, de nem értettem tisztán. Nagy nehezen egy fotót is készítettem a csoportról. 

A szőke lifteshölgyet megkérdeztem, hogy ezek meg kik voltak…Azt mondta, hogy nem tudja, szerinte szlovákok. Mondom: nem horvátok? Erre ő: nem, tuti, hogy nem. Kérdem: miért? Mert az az anyanyelvem, és felismerném- mondta ő. Átváltottam horvátra, amitől zavarba jött, így először angolul felelt. Miközben páran körénk gyűltek. Megkérdezte, hogy honnan jöttem. Mondtam, hogy Magyarországról. Erre elkerekedett a szeme…mondtam, hogy Szabadkán születtem. Ő meg Eszéken. Mondtam, hogy vannak rokonaim ott. Ekkor megérkezett a lift, és a liftesfiú azt mondta, hogy a macedón nagykövet volt a liftben. Két gorillával? Persze….Később Darkótól megtudtuk, hogy az elnök volt. Itt van NYC-ben, az ENSZ őszi közgyűlésén. Tök kiakadt, hogy láttuk az elnökét és nem volt ott. Ráadásul alig egy órával később ő is az Empire State Buildingben volt.

A leliftezés kevésbé volt izgalmas. Vagyis nem volt bennem már várakozás, A kijárat természetesen a shopon keresztül vezet. Mindenféle kacatot árulnak- persze made in China az összes. Egy lattéval felszerelkezve Staten Islandnek vettük az irányt. Bogi mondta, hogy ingyen kompok mennek és a Szabadságszobor is jól látható. Némi szkepszis volt bennem az ingyenességgel kapcsolatban, mert Amerika nem arról híres, hogy itt bármi is ingyen lenne…De tőlünk tényleg nem kért senki pénzt.

 Hatalmas a komp. Félóránként jár. ÉS elég sok a turista is. Mindenki vadul kattogtatott amint elsuhantunk a francia nép adománya közelében. Nem volt közel a szobor, de kivehetően jó nagy sor kígyózott előtte. Staten Islandon egy gyors ebéd, majd Anshika felhívott, hogy ők is itt vannak…találkozzunk. Senay és Darko volt vele. Együtt hajókáztunk vissza. Mondtam, hogy a Brooklyn hidat megyek megnézni, meg utána a Katz’s delibe (köszi Bogi a tippeket!).

A Szabadság Szobor a kompról - még egy amatőr videó

Amerika első acélkábeles függőhídja…A közepén gyalogos- biciklis sávot alakítottak ki. A gyalogosok át-át lógnak a bicajos sávra, a kerekezők meg őrült csilingelésbe kezdenek. A helyzetet a futók nehezítik. Csak azt nem értem mi az egészséges abban, hogy kétszer négysávnyi autó között, a benzingőzben joggingolnak?!??!??!?! A végére mindenki hulla lett. Darko félúton hazament. Mármint a hotelba. Anshika velem tartott a Katz’s delibe. Nem voltam túl szórakoztató utitárs, mert a takonykór miatt nem igazán  volt kedvem beszélni. Most meg már a torkom is fáj. Kész szerencse, hogy nem repülővel megyünk holnap D.C.-be!

A Katz’s deli egy intézmény. 1888 óta működik. Mindeféle celebritás is megfordult, filben is szerepelt. Első ránézésre lepukkant. Másodikra is az. De hatalmas sorok kígyóznak. A bejáratnál egy tiketet kapsz. Ha elveszíted, legalább 50 dollár büntit kell fizetni. Erre a cetlire írják fel a fogyasztásod. A pénztárnál pedig távozáskor fizetsz. Utólag adják hozzá az ÁFA-t, ami itt, ha jól emlékszem 8,875 %...hogy miért pont ennyi, azt én is szeretném tudni. Pastramis szedvicset ettünk. Marha jó volt a marhasonka. Omlós. Meg drága. Anshikával feleztük, mert egyikünk se volt túl éhes. A végére meg egy szelet sajttortát osztottunk meg…Isteni volt. 

A metóban pedig az alábbi hirdetés láttam kiragasztva...LÁJK! :) 

… Nine years later…meg a kultúrsokk

Kilenc éve jártam először Amerikában és New Yorkban is. Alig egy-másfél hónappal a merényletek után. Így nem ismerem a „békebeli” Amerikát, hogy milyen volt előtte. Szeptember 11-én, pár órával mielőtt az első gép belecsapódott a WTC tornyába, vígan dolgoztam- még az Infóban. Lendvai Szabolcs volt a szerkesztő, egy faxot lobogtatva jött át a riporteri kuckókba, hogy nekem jött az amerikai nagykövetségről. Arról informáltak, hogy három hétre mehetek az újvilágba, egy külügyi program keretében. Ollé! Madarat lehetett volna velem fogatni. De aztán jöttek az ikertornyok, a Pentagon és a szántóföldbe csapódott gép.

Az utat nem törölték, mehettem. Előtte már repültem. És fura volt a sok és zavaró szigorítás, az ellenőrzések. Ami ma már természetes, sőt még szigorúbb. Kilenc éve az orrom előtt zárták le a Szabadság-szoborhoz induló kompokat. Az ikertornyok környéke megközelíthetetlen volt, a legközelebbi metróállomás zárva volt. A Wall Street szomorú képet mutatott, a környéken erős égett szag terjengett. Pedig már október vége volt. A templom kerítését beborították a fényképek, a segélykérések és a megemlékezések. Mindenki azt mondta, hogy NYC már nem a régi. Persze a tömeg ott hömpölygött a Times Square-en, lépni se lehetett a kocsiktól, és turisták is voltak. És kilenc éve is betaknyosodtam, mint most. Úgy látszik akármikor idejövök (kilenc évente), megfázom!

Furcsa volt elmenni az egykori romokhoz. Az ikertornyokat csak képről ismerem. Most építkeznek a helyükön.  Hatalmas daruk állnak, emelkedik az acélszerkezet. Az egész blokkot körbekerítették. Sokan fényképeznek. Elvileg van valahol egy látogatói centrum is, de vagy nagyon eldugták, vagy bezárt, mire odaértünk. Vagy ilyen sorrendben. A közelben egy iszlám központ megnyitása ,kavar vihart. Meg akartuk nézni azt az épületet is, de nem találtuk. Anshika azt mondta később, hogy egy rém egyszerű, jelentéktelen, leroggyant valami két blokkal arrébb.

New York most is lüktet. Irtózatosan zajos. Állandó a forgalom, a dudálás, a szirénázás- hogy néhány közhelyet is említsek. A járdákon az emberáradattól nehéz menni. Fárasztó a szlalomozás, megtorpanás, irányváltás. Mindenki rohan, rád se néz. Minneapolisban rádköszönnek. Itt nem. És elég pökhendiek. Diane is ezt mondta. A közrádiónál újságíró, kaliforniai születésű, évek óta New Yorkban él. De máig elönti a méreg, amikor a helyiek beszólnak. Vagyis nem szólnak be, csak nem annyira kedvesek. Például ma Annika zsírmentes, nemtommilyen ultralight tejet kért (ami gyakorlatilag fehérre festett víz, de ő ezt szereti…) a reggeliző helyen. A pincérnő amikor a 12 embert kiszolgálta, útközben megemlítette, hogy valamelyik kannában  iylen vizezett tej van…Annika nem hallotta és megkérdezte, hogy van-e … A nő visszaszólt, hogy miért nem figyel jobban…

Napsütötte délelőtt fantasztikus dolog a Central Parkban bóklászni. Dugig volt. A futóktól és más fitnesz-fasisztáktól lépni nem lehetett egyes helyeken. Ahol rét volt, meg padok, könnyebb volt a közlekedés. A kutyások itt betartják a szabályok: csak pórázon…azért sajnálom a blökiket, mert még csak egy jót sem rohanhatnak. A gazdik pedig fölszedik a kutyaszart, ahogy kell! Nem is léptem bele, amikor átvágtam a réten.

A Metropolitan Múzeum lenyűgöző. És hatalmas- hát milyen is lenne? Az újságíró igazolványnak köszönhetően ingyen mehettünk be, sőt audio guide-ot kaptunk (27 dollár megspórolva!). AZ egyiptomi kiállításnál kezdtem. Pont mint kilenc éve. Elképesztő mennyiségű holmit pakoltak a vitrinekbe… Óbirodalom, közép-birodalom, újbirodalom, ptolemaioszi kor, stb…Aztán görög, római, mezopotámiai részleg, majd egy ugrás a középkori cuccokhoz, majd impresszionisták…És nincs vége! 

Jönnek az európai festők a késő középkortól…reneszánsz, barokk…A végén már meg sem álltam egy-egy jelentéktelenebb Rembrandtnál, vagy el sem merültem Degas, Manet és Monet alkotásiban. Nem lehetett. Töméntelen mennyiségű jó kép, szobor. Azt hiszem immun lettem ott egy picit a műalkotásokra. Azért Van Gogh önarcképe meg a ciprusos képe előtt leesett az állam, és Vermeer és van Eyck is megállított. Meg Bosch… Véletlen akadt meg a szemem rajta, hogy jé, ez olyan mintha…és tényleg! El Greco sötét képei is lélegzetelállítóak.

Tömény kultúra után a lezárt Broadwayn mászkáltam. A Columbus Circle-től a Times Square-ig vásár volt. Csak a keresztutcákban volt forgalom. A Circle-nél több toronyház és egy bevásárlóközpont is kinőtt a földből. Be se mentem…Hidegen hagytak a Sale feliratok is. A Broadway-n rengeteg lim-lom, kaják, innivalók, bazári vásárfia…Az öt (valószínűleg hamis)  I love NYC póló 10 dollárét ajánlat elgondolkodtatott, de mivel a kofferom pont annyit nyom, amennyit szabad, le is tettem róla.

A Broadway-n egyre sűrűsödött az emberforgalom, ahogy a Times Squerhez közeledtem. Egy isteni lattéval battyogtam, majd szlalomoztam a tömegben. A téren mintha ingyen osztottak volna valamit. Ember ember hátán, mindenki fotózkodik. A legnépszerűbbek a lovasrendőrök. Vagyis a lovak. Mindenki vakargatja őket , meg pózolnak velük, és olvadoznak, hogy de ééééédik. A lovak első lábán egyébként fényvisszaverő szalag van. Vicces… Sokan már az esti előadásra sorakoznak, mások az olcsó jegyekre várnak feszülten. Teljes a nyelvzavar: mindenki máshogy beszél. Közhelyesen szólva: bábeli. És láttam azt a hotelt is, ahol kilenc éve laktam.

A mai barátkozás jó volt a várossal. Kíváncsi vagyok, milyen lesz az utolsó nap a Nagy Almában. Hátha a látnivalók egy részének kicsiny darabkáját sikerül megkukkantanom.  Hotdogot már ettem az utcán, még a helyi pizza kipróbálása hátra van. Meg Bogi mondta, hogy a Katz’s delibe okvetlen menjek el. Megvan a holnapi ebédcélpont is így.

Oliver Stone-nal a Bloombergnél- éjszakai rablás és egyebek New Yorkban

Igazi celeb-élményünk volt ma New Yorkban (régi nevén Neiuw Amsterdam). De erről majd később. Előbb a prózaibb dolgok, és majd a sokadik reklám után, fél percben érkezik a címben szereplő rendező.

A szerda kissé kimaradt a netes életemből. Mivel a szobában nem volt net. Egy kávédarálóval érkeztünk meg a Laguardia reptérre. Viszonylag gyorsan beevickéltünk a városba. A Penn Hotel irtó jó helyen van: a Madison Square Gardennel meg a Penn Stationnel szemben. Hatalmas épület. Egy-egy emelete egy falunak felel meg. Kissé lepukkant, megkopott fényű üzem. Amikor megérkeztünk hatalmas sor kígyózott a recepció előtt. Mi elvileg rohantunk, mert a CNN-hez kellett mennünk, utána meg a Harvard Clubba- talpig elegáncsban. Cirka háromnegyed óra alatt, az express check innek köszönhetően, egy 10. emeleti szoba boldog tulajdonosai lettünk. New York-i viszonylatban mérve tágas volt: nem kellett oldalazni a fal és az ágy között. Egy alapos elújítás ráfért volna.

CNN-hez kissé késve érkeztünk. Hatalmas épület, rengeteg ember, pedig ez csak a NYC-i irodájuk. Benn tilos volt a fényképezés. Mint kiderült az összes cég háklis erre, nem engednek fotózni benn semmit. Biztonsági okokból- bármit jelentsen is ez. Érdekes volt látni a news roomot, a stúdiókat és rengeteg munkaállomást. Szinte elvesz benne az ember. A gyárlátogatás után a WPI két patrónusával, a Morgan fivérekkel koktéloztunk. Rém puccos a Harvard Club. A fiúk apjuk tiszteletére egy ösztöndíjat is létrehoztak kelet-közép-európai újságíróknak. Idén indult az egész, és hát én vagyok az első, aki ezt megkapta. Nem, sajna nem jelenti azt, hogy egy zacskó pénzen ülök. Ez a WPI szempontjából érdekes, mert Morganék finanszírozzák az én ittlétemet.

Mivel a bostoni indulás óta alig ettünk, kopogott a szemünk az éhségtől. Az italok is kissé gyorsabban hatottak, mint szoktak. Ekkor hangzott el a varázsszó, hogy vacsora. Morganék fizetik. Még jobb. Mégpedig a közeli ultrapuccos hotel, ultra jó éttermében, ahol a XX század elején jelentős írók, írónők és újságírók fordultak meg. Az Algonquin hotelban egy macska is van – a bejárat mellett mászkál a kofferkocsin. Decens jazz, és sejtelmes félhomály fogadja a betérőket a faburkolatú teremben. Réges rég biztos szivarfüst is volt, de ma már kitiltva minden dohánynemű. A polgármester, Mr. Bloomberg (igen, a hírügynökséges, aki évi 1, azaz egy dollárért főpolgármesterkedik) a közterületeken is be akarja tiltani a füstölést.  Az étteremben főleg latinok szolgáltak fel a szinte kizárólag fehérekből álló vendégeknek.  Főételt 25 dollár alatt nem lehetett találni- inkább csak 35 körül. Morganék csaknem egy ezrest költöttek ránk. De nagyon finom volt minden.

A hotelba taxival mentünk vissza, ahogy illik. Sarkon leinteni a sárga kocsit, bemondani a címet és uzsgyi! Itt a hátsó ülésekhez apró tv van beépítve. Követheted a taxi útját, lehet híreket nézni. Vicces. ÉS nem is volt drága, főleg, hogy hárman osztoztunk rajta. Mivel nem volt net a szobánkba, és mivel a WPI fizeti a netet, mentünk reklamálni. Éjfélkor is hatalmas sor volt a recepciónál. Amíg vártunk, láttuk, hogy a felhalmozott táskák közül egy afro-pasi felemel egyet és elsétl vele. Egy várakozó pasi észrevette, és üvöltözni kezdett, hogy hova viszi, az az övé. A muki, elegánsan lepottyantotta és kisétált. A férfi kiabált, hogy „security, meg thief”, de sehol semmi. A lopó gondtalanul kiment a másik bejáraton.

Panaszaink megértésre találtak. Másik szobát kaptunk. A 11. emeleten. Kevésbé lepukkantat. És nem is szobát, hanem lakosztályt! A dolog szépséghibája, hogy két szoba van és egyetlen duplaágy. Hátőőőő…. Said kapott egy vendégágyat. Nagyon nem kényelmes. De legalább külön vagyunk. WiFi nincs, hanem kábelen jön a net. Egyszerre egy használhatja. A szoba tágas, világos…meg zajos. De hát NYC közepén milyen lenne?

Ma először a Bloomberghez mentünk. Igen, most jön az Oliver Stone-os rész!!! Pöpec kis fényképes belépőt kaptunk, ami egyben free WiFi kódot is tartalmazott (most már tudják a gmail és facebook jelszavam is biztos….).  De nem tarthattuk meg. Pedig emlékbe jó lett volna! Hatalmas a székházuk, majdnem ezren dolgoznak a New York-i irodában. Ultrahájtek. A legtöbb asztalon nem egy, nem két, hanem négy monitor van. Hatalmas news roomok, tv, rádió, net, hírügynökség. Minden egyhelyről. Fantasztikus a rendszerük, minden egy gombnyomásra: adatok, háttér, grafika, minden. Persze borsos ára van egy db. előfizetés legalább évi 20 ezer dollár.

Minden üvegből van. Az átláthatóság miatt- mondják a bloombergesek. Szóval épp a Taipei nevű üvegvitrinben ücsörgünk, amikor a szomszéd vitrinben megjelent Oliver Stone és kísérete. Nem akartam elhinni, hogy valóban ő az. Az ember nem szokott csak úgy belefutni egy Oscar-díjas rendezőbe. A vendéglátónk, az irodavezető fölpattant, átment, üdvözölte. Oliver Stone átintegetett nekünk kedvesen. Mi elhűlve és érdeklődve paslogtunk ki a fejünkből, hogy az üveg túloldalán TÉNYLEG ő van. Ráadásul a minap volt a szülinapja Mr. Stone-nak.

Ezek után kevéssé érdekelt minket a Bloomberg rendszere. Ying értetlenkedve kérdezte, hogy ki is ez, meg, hogy hogyan írja a nevét. Én elkerekedett hangon kérdeztem tőle, hogy VALÓBAN nem hallotta még Oliver Stone nevét?!?!?!?!?!? És tényleg nem halotta…Bár állítólag a kínaiak mindent átírnak,átfordítanak kínaira. Ying elvileg egy tévénél dolgozik és kulturális adásokat gyárt. Hát, nem tom…

Szóval továbbra is kissé ledöbbenve próbáljuk felvenni a bloombergi fonalat, amikor Stone úr besétált a mi kalitkánkba. Kedvesen mosolygott, köszönt, néha félbeszakította Karen előadását, és kérdezett. Olykor-olykor megcsóválta a fejét. Lefényképeztem a mobilommal. Csak pont ellenfényben állt. Kedvesen köszönt, és kiment. A mellettünk lévő kalitkában volt egy ideig,majd tükröt kért az asszisztensétől a zakója zsebéből pedig elővett egy fekete fésűt, és megigazította a frizuráját. A másik, szintén dekoratív, vékony, hatalmas tűsarkakon egyensúlyozó asszisztense pedig egy „mágikus hengerrel” szedte le a szöszöket a zakójáról. Stone ugyanis interjút adott. Amikor elment még bemosolygott nekünk.

Eme celebkitérő után a Thomson Reuters már-már siváran unalmas volt. Sehol egy rendező, vagy éppen arrakószáló híresség, esetleg letűnt korok dívája. A székházuk is régebbi, kopottabb. Persze azért csilivili a Times Square-en. A fotósok részlege pont a Hudson folyóra néz- így a tavalyi repülőlandolást onnan fotózták. Félelmetes lehetett a felhőkarcolók közt, a vízen landolt óriásgép. Toni Reinholddal, az amerikai részleg vezetőjét Annikával egyetemben elkeserítettük. Finn kollegina mondta, hogy rém drága a Reuters, én meg mondtam, hogy a közép-európai kínálatuk siralmas. Toni mondta, hogy igen, tudja…

Reutersék után az ENSZ-be mentünk. A főépületet tatarozzák. Senki sincs benne jóformán. Ennek ellenére kész tortúra bejutni. Mintha egy reptérre mennénk be. Az összes folyadékot elkobozzák- ki kell dobni. Így kukásították a nehezen beszerzett, két dolláros buborékos vizemet is. Övet, karórát le, fémdetektor, táskát leadni. Hogy minek, azt nem tudták megmondani. Mer’ csak. Amikor odaértünk a ruhatárhoz, azaz táskatárhoz, senki sem volt ott. Hanan simán besétált. Na, erre gyorsan előkerült valaki csipogva, hogy tessen már kimenni. Amikor megkérdeztem, hogy ki garantálja a táskák épségét, ha senki sem vigyáz rájuk és bárki bejöhet, idegesen azt mondták, hogy nekik megvannak az előírásaik, és aszerint járnak el, ne üssem bele az orromat és különben is! Nem lesz baja a táskának. A főtitkár szóvivőjével találkoztunk. Egy eldugott és viszonylag kicsi és lepukkant irodája van… Full panorámával a East Riverre, ami nem is folyó. Szóval nem olyan rossz. És még free WiFi is volt az ENSZ-ben.

Mindenki hullán tért vissza a hotelba. Páran elmentek vásárolni. A szállodától egy sarokra van a legnagyobb Macy’s áruház. Még nem mentem be. Nem is szabad! A kofferom pontosan 50 fontot nyom- ennyit lehet feladni 25$ ellenében a gépre. Afelett már pótdíj van. Kezdhet főni a fejem a hazaút miatt….

Este Greenwich Village- David elvitt minket egy étterembe- önköltséges alapon. Igaz, a bort ő fizette az olasz étteremben. Hangulatos hely volt, annak ellenére, hogy egy pincében kapott helyet a legnagyobb része. Kinn is voltak asztalok, de épp esett. A konyha is ott volt mellettünk, de jó volt a szagelszívója, nem lettünk ételszagúak. Greenwich Village izgalmas hely. Nincs akkora tömeg, és zöldebb, meg a házak sem érnek az égig. Lassan megszeretem a várost, ha így haladok….