Oliver Stone-nal a Bloombergnél- éjszakai rablás és egyebek New Yorkban

Igazi celeb-élményünk volt ma New Yorkban (régi nevén Neiuw Amsterdam). De erről majd később. Előbb a prózaibb dolgok, és majd a sokadik reklám után, fél percben érkezik a címben szereplő rendező.

A szerda kissé kimaradt a netes életemből. Mivel a szobában nem volt net. Egy kávédarálóval érkeztünk meg a Laguardia reptérre. Viszonylag gyorsan beevickéltünk a városba. A Penn Hotel irtó jó helyen van: a Madison Square Gardennel meg a Penn Stationnel szemben. Hatalmas épület. Egy-egy emelete egy falunak felel meg. Kissé lepukkant, megkopott fényű üzem. Amikor megérkeztünk hatalmas sor kígyózott a recepció előtt. Mi elvileg rohantunk, mert a CNN-hez kellett mennünk, utána meg a Harvard Clubba- talpig elegáncsban. Cirka háromnegyed óra alatt, az express check innek köszönhetően, egy 10. emeleti szoba boldog tulajdonosai lettünk. New York-i viszonylatban mérve tágas volt: nem kellett oldalazni a fal és az ágy között. Egy alapos elújítás ráfért volna.

CNN-hez kissé késve érkeztünk. Hatalmas épület, rengeteg ember, pedig ez csak a NYC-i irodájuk. Benn tilos volt a fényképezés. Mint kiderült az összes cég háklis erre, nem engednek fotózni benn semmit. Biztonsági okokból- bármit jelentsen is ez. Érdekes volt látni a news roomot, a stúdiókat és rengeteg munkaállomást. Szinte elvesz benne az ember. A gyárlátogatás után a WPI két patrónusával, a Morgan fivérekkel koktéloztunk. Rém puccos a Harvard Club. A fiúk apjuk tiszteletére egy ösztöndíjat is létrehoztak kelet-közép-európai újságíróknak. Idén indult az egész, és hát én vagyok az első, aki ezt megkapta. Nem, sajna nem jelenti azt, hogy egy zacskó pénzen ülök. Ez a WPI szempontjából érdekes, mert Morganék finanszírozzák az én ittlétemet.

Mivel a bostoni indulás óta alig ettünk, kopogott a szemünk az éhségtől. Az italok is kissé gyorsabban hatottak, mint szoktak. Ekkor hangzott el a varázsszó, hogy vacsora. Morganék fizetik. Még jobb. Mégpedig a közeli ultrapuccos hotel, ultra jó éttermében, ahol a XX század elején jelentős írók, írónők és újságírók fordultak meg. Az Algonquin hotelban egy macska is van – a bejárat mellett mászkál a kofferkocsin. Decens jazz, és sejtelmes félhomály fogadja a betérőket a faburkolatú teremben. Réges rég biztos szivarfüst is volt, de ma már kitiltva minden dohánynemű. A polgármester, Mr. Bloomberg (igen, a hírügynökséges, aki évi 1, azaz egy dollárért főpolgármesterkedik) a közterületeken is be akarja tiltani a füstölést.  Az étteremben főleg latinok szolgáltak fel a szinte kizárólag fehérekből álló vendégeknek.  Főételt 25 dollár alatt nem lehetett találni- inkább csak 35 körül. Morganék csaknem egy ezrest költöttek ránk. De nagyon finom volt minden.

A hotelba taxival mentünk vissza, ahogy illik. Sarkon leinteni a sárga kocsit, bemondani a címet és uzsgyi! Itt a hátsó ülésekhez apró tv van beépítve. Követheted a taxi útját, lehet híreket nézni. Vicces. ÉS nem is volt drága, főleg, hogy hárman osztoztunk rajta. Mivel nem volt net a szobánkba, és mivel a WPI fizeti a netet, mentünk reklamálni. Éjfélkor is hatalmas sor volt a recepciónál. Amíg vártunk, láttuk, hogy a felhalmozott táskák közül egy afro-pasi felemel egyet és elsétl vele. Egy várakozó pasi észrevette, és üvöltözni kezdett, hogy hova viszi, az az övé. A muki, elegánsan lepottyantotta és kisétált. A férfi kiabált, hogy „security, meg thief”, de sehol semmi. A lopó gondtalanul kiment a másik bejáraton.

Panaszaink megértésre találtak. Másik szobát kaptunk. A 11. emeleten. Kevésbé lepukkantat. És nem is szobát, hanem lakosztályt! A dolog szépséghibája, hogy két szoba van és egyetlen duplaágy. Hátőőőő…. Said kapott egy vendégágyat. Nagyon nem kényelmes. De legalább külön vagyunk. WiFi nincs, hanem kábelen jön a net. Egyszerre egy használhatja. A szoba tágas, világos…meg zajos. De hát NYC közepén milyen lenne?

Ma először a Bloomberghez mentünk. Igen, most jön az Oliver Stone-os rész!!! Pöpec kis fényképes belépőt kaptunk, ami egyben free WiFi kódot is tartalmazott (most már tudják a gmail és facebook jelszavam is biztos….).  De nem tarthattuk meg. Pedig emlékbe jó lett volna! Hatalmas a székházuk, majdnem ezren dolgoznak a New York-i irodában. Ultrahájtek. A legtöbb asztalon nem egy, nem két, hanem négy monitor van. Hatalmas news roomok, tv, rádió, net, hírügynökség. Minden egyhelyről. Fantasztikus a rendszerük, minden egy gombnyomásra: adatok, háttér, grafika, minden. Persze borsos ára van egy db. előfizetés legalább évi 20 ezer dollár.

Minden üvegből van. Az átláthatóság miatt- mondják a bloombergesek. Szóval épp a Taipei nevű üvegvitrinben ücsörgünk, amikor a szomszéd vitrinben megjelent Oliver Stone és kísérete. Nem akartam elhinni, hogy valóban ő az. Az ember nem szokott csak úgy belefutni egy Oscar-díjas rendezőbe. A vendéglátónk, az irodavezető fölpattant, átment, üdvözölte. Oliver Stone átintegetett nekünk kedvesen. Mi elhűlve és érdeklődve paslogtunk ki a fejünkből, hogy az üveg túloldalán TÉNYLEG ő van. Ráadásul a minap volt a szülinapja Mr. Stone-nak.

Ezek után kevéssé érdekelt minket a Bloomberg rendszere. Ying értetlenkedve kérdezte, hogy ki is ez, meg, hogy hogyan írja a nevét. Én elkerekedett hangon kérdeztem tőle, hogy VALÓBAN nem hallotta még Oliver Stone nevét?!?!?!?!?!? És tényleg nem halotta…Bár állítólag a kínaiak mindent átírnak,átfordítanak kínaira. Ying elvileg egy tévénél dolgozik és kulturális adásokat gyárt. Hát, nem tom…

Szóval továbbra is kissé ledöbbenve próbáljuk felvenni a bloombergi fonalat, amikor Stone úr besétált a mi kalitkánkba. Kedvesen mosolygott, köszönt, néha félbeszakította Karen előadását, és kérdezett. Olykor-olykor megcsóválta a fejét. Lefényképeztem a mobilommal. Csak pont ellenfényben állt. Kedvesen köszönt, és kiment. A mellettünk lévő kalitkában volt egy ideig,majd tükröt kért az asszisztensétől a zakója zsebéből pedig elővett egy fekete fésűt, és megigazította a frizuráját. A másik, szintén dekoratív, vékony, hatalmas tűsarkakon egyensúlyozó asszisztense pedig egy „mágikus hengerrel” szedte le a szöszöket a zakójáról. Stone ugyanis interjút adott. Amikor elment még bemosolygott nekünk.

Eme celebkitérő után a Thomson Reuters már-már siváran unalmas volt. Sehol egy rendező, vagy éppen arrakószáló híresség, esetleg letűnt korok dívája. A székházuk is régebbi, kopottabb. Persze azért csilivili a Times Square-en. A fotósok részlege pont a Hudson folyóra néz- így a tavalyi repülőlandolást onnan fotózták. Félelmetes lehetett a felhőkarcolók közt, a vízen landolt óriásgép. Toni Reinholddal, az amerikai részleg vezetőjét Annikával egyetemben elkeserítettük. Finn kollegina mondta, hogy rém drága a Reuters, én meg mondtam, hogy a közép-európai kínálatuk siralmas. Toni mondta, hogy igen, tudja…

Reutersék után az ENSZ-be mentünk. A főépületet tatarozzák. Senki sincs benne jóformán. Ennek ellenére kész tortúra bejutni. Mintha egy reptérre mennénk be. Az összes folyadékot elkobozzák- ki kell dobni. Így kukásították a nehezen beszerzett, két dolláros buborékos vizemet is. Övet, karórát le, fémdetektor, táskát leadni. Hogy minek, azt nem tudták megmondani. Mer’ csak. Amikor odaértünk a ruhatárhoz, azaz táskatárhoz, senki sem volt ott. Hanan simán besétált. Na, erre gyorsan előkerült valaki csipogva, hogy tessen már kimenni. Amikor megkérdeztem, hogy ki garantálja a táskák épségét, ha senki sem vigyáz rájuk és bárki bejöhet, idegesen azt mondták, hogy nekik megvannak az előírásaik, és aszerint járnak el, ne üssem bele az orromat és különben is! Nem lesz baja a táskának. A főtitkár szóvivőjével találkoztunk. Egy eldugott és viszonylag kicsi és lepukkant irodája van… Full panorámával a East Riverre, ami nem is folyó. Szóval nem olyan rossz. És még free WiFi is volt az ENSZ-ben.

Mindenki hullán tért vissza a hotelba. Páran elmentek vásárolni. A szállodától egy sarokra van a legnagyobb Macy’s áruház. Még nem mentem be. Nem is szabad! A kofferom pontosan 50 fontot nyom- ennyit lehet feladni 25$ ellenében a gépre. Afelett már pótdíj van. Kezdhet főni a fejem a hazaút miatt….

Este Greenwich Village- David elvitt minket egy étterembe- önköltséges alapon. Igaz, a bort ő fizette az olasz étteremben. Hangulatos hely volt, annak ellenére, hogy egy pincében kapott helyet a legnagyobb része. Kinn is voltak asztalok, de épp esett. A konyha is ott volt mellettünk, de jó volt a szagelszívója, nem lettünk ételszagúak. Greenwich Village izgalmas hely. Nincs akkora tömeg, és zöldebb, meg a házak sem érnek az égig. Lassan megszeretem a várost, ha így haladok….