Kilenc éve jártam először Amerikában és New Yorkban is. Alig egy-másfél hónappal a merényletek után. Így nem ismerem a „békebeli” Amerikát, hogy milyen volt előtte. Szeptember 11-én, pár órával mielőtt az első gép belecsapódott a WTC tornyába, vígan dolgoztam- még az Infóban. Lendvai Szabolcs volt a szerkesztő, egy faxot lobogtatva jött át a riporteri kuckókba, hogy nekem jött az amerikai nagykövetségről. Arról informáltak, hogy három hétre mehetek az újvilágba, egy külügyi program keretében. Ollé! Madarat lehetett volna velem fogatni. De aztán jöttek az ikertornyok, a Pentagon és a szántóföldbe csapódott gép.
Az utat nem törölték, mehettem. Előtte már repültem. És fura volt a sok és zavaró szigorítás, az ellenőrzések. Ami ma már természetes, sőt még szigorúbb. Kilenc éve az orrom előtt zárták le a Szabadság-szoborhoz induló kompokat. Az ikertornyok környéke megközelíthetetlen volt, a legközelebbi metróállomás zárva volt. A Wall Street szomorú képet mutatott, a környéken erős égett szag terjengett. Pedig már október vége volt. A templom kerítését beborították a fényképek, a segélykérések és a megemlékezések. Mindenki azt mondta, hogy NYC már nem a régi. Persze a tömeg ott hömpölygött a Times Square-en, lépni se lehetett a kocsiktól, és turisták is voltak. És kilenc éve is betaknyosodtam, mint most. Úgy látszik akármikor idejövök (kilenc évente), megfázom!
Furcsa volt elmenni az egykori romokhoz. Az ikertornyokat csak képről ismerem. Most építkeznek a helyükön. Hatalmas daruk állnak, emelkedik az acélszerkezet. Az egész blokkot körbekerítették. Sokan fényképeznek. Elvileg van valahol egy látogatói centrum is, de vagy nagyon eldugták, vagy bezárt, mire odaértünk. Vagy ilyen sorrendben. A közelben egy iszlám központ megnyitása ,kavar vihart. Meg akartuk nézni azt az épületet is, de nem találtuk. Anshika azt mondta később, hogy egy rém egyszerű, jelentéktelen, leroggyant valami két blokkal arrébb.
New York most is lüktet. Irtózatosan zajos. Állandó a forgalom, a dudálás, a szirénázás- hogy néhány közhelyet is említsek. A járdákon az emberáradattól nehéz menni. Fárasztó a szlalomozás, megtorpanás, irányváltás. Mindenki rohan, rád se néz. Minneapolisban rádköszönnek. Itt nem. És elég pökhendiek. Diane is ezt mondta. A közrádiónál újságíró, kaliforniai születésű, évek óta New Yorkban él. De máig elönti a méreg, amikor a helyiek beszólnak. Vagyis nem szólnak be, csak nem annyira kedvesek. Például ma Annika zsírmentes, nemtommilyen ultralight tejet kért (ami gyakorlatilag fehérre festett víz, de ő ezt szereti…) a reggeliző helyen. A pincérnő amikor a 12 embert kiszolgálta, útközben megemlítette, hogy valamelyik kannában iylen vizezett tej van…Annika nem hallotta és megkérdezte, hogy van-e … A nő visszaszólt, hogy miért nem figyel jobban…
Napsütötte délelőtt fantasztikus dolog a Central Parkban bóklászni. Dugig volt. A futóktól és más fitnesz-fasisztáktól lépni nem lehetett egyes helyeken. Ahol rét volt, meg padok, könnyebb volt a közlekedés. A kutyások itt betartják a szabályok: csak pórázon…azért sajnálom a blökiket, mert még csak egy jót sem rohanhatnak. A gazdik pedig fölszedik a kutyaszart, ahogy kell! Nem is léptem bele, amikor átvágtam a réten.
A Metropolitan Múzeum lenyűgöző. És hatalmas- hát milyen is lenne? Az újságíró igazolványnak köszönhetően ingyen mehettünk be, sőt audio guide-ot kaptunk (27 dollár megspórolva!). AZ egyiptomi kiállításnál kezdtem. Pont mint kilenc éve. Elképesztő mennyiségű holmit pakoltak a vitrinekbe… Óbirodalom, közép-birodalom, újbirodalom, ptolemaioszi kor, stb…Aztán görög, római, mezopotámiai részleg, majd egy ugrás a középkori cuccokhoz, majd impresszionisták…És nincs vége!
Jönnek az európai festők a késő középkortól…reneszánsz, barokk…A végén már meg sem álltam egy-egy jelentéktelenebb Rembrandtnál, vagy el sem merültem Degas, Manet és Monet alkotásiban. Nem lehetett. Töméntelen mennyiségű jó kép, szobor. Azt hiszem immun lettem ott egy picit a műalkotásokra. Azért Van Gogh önarcképe meg a ciprusos képe előtt leesett az állam, és Vermeer és van Eyck is megállított. Meg Bosch… Véletlen akadt meg a szemem rajta, hogy jé, ez olyan mintha…és tényleg! El Greco sötét képei is lélegzetelállítóak.
Tömény kultúra után a lezárt Broadwayn mászkáltam. A Columbus Circle-től a Times Square-ig vásár volt. Csak a keresztutcákban volt forgalom. A Circle-nél több toronyház és egy bevásárlóközpont is kinőtt a földből. Be se mentem…Hidegen hagytak a Sale feliratok is. A Broadway-n rengeteg lim-lom, kaják, innivalók, bazári vásárfia…Az öt (valószínűleg hamis) I love NYC póló 10 dollárét ajánlat elgondolkodtatott, de mivel a kofferom pont annyit nyom, amennyit szabad, le is tettem róla.
A Broadway-n egyre sűrűsödött az emberforgalom, ahogy a Times Squerhez közeledtem. Egy isteni lattéval battyogtam, majd szlalomoztam a tömegben. A téren mintha ingyen osztottak volna valamit. Ember ember hátán, mindenki fotózkodik. A legnépszerűbbek a lovasrendőrök. Vagyis a lovak. Mindenki vakargatja őket , meg pózolnak velük, és olvadoznak, hogy de ééééédik. A lovak első lábán egyébként fényvisszaverő szalag van. Vicces… Sokan már az esti előadásra sorakoznak, mások az olcsó jegyekre várnak feszülten. Teljes a nyelvzavar: mindenki máshogy beszél. Közhelyesen szólva: bábeli. És láttam azt a hotelt is, ahol kilenc éve laktam.
A mai barátkozás jó volt a várossal. Kíváncsi vagyok, milyen lesz az utolsó nap a Nagy Almában. Hátha a látnivalók egy részének kicsiny darabkáját sikerül megkukkantanom. Hotdogot már ettem az utcán, még a helyi pizza kipróbálása hátra van. Meg Bogi mondta, hogy a Katz’s delibe okvetlen menjek el. Megvan a holnapi ebédcélpont is így.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése