Szektánál, majd pöpec rádió és Frontline

Szektánál, majd pöpec rádió és Frontline

Christian Science Monitor- a lapról már hallottam. Idézgetik is gyakran. De eddig sosem mélyedtem el a nevében. Kicsit mindig is úgy éreztem, hogy a címben szereplő három szó üti egymást. Ma végre fény derült mindenre- no, nem úgy, hogy magamtól meggugliztam a dolgot, hanem mert látogatóba mentünk a laphoz. Előtte meg templomot néztünk meg. A lap tulajdonosa ugyanis az egyház, a Keresztény Tudomány egyháza (Christian Science). Ez nekem „új nóvum” volt. De  a többieknek sem volt előtte tiszta, hogy felekezeti lapról van szó. Mary Baker Eddy a XIX század közepén mesésen meggyógyult, miközben a Bibliát olvasta. Kinn, a rokonság a halálára készült, mert a dokija szerint csak órák maradtak hátra neki. Majd a nő egyszer csak meggyógyulván megjelent a döbbent hozzátartozók között.

És innentől már sikersztori. Sokat támadták őnagyságát, a lapokban is, erre fogta magát és csinált egyet. Na, ez jelenik meg ma is, igazi, hetilapként és a neten napi frissítésekkel. Bostoni az egyház és egy bazi nagy, bazilikára hajazó épületük van. Kereszt sehol nincs, és a falakon bibliai és Mary Baker Eddy idézetek vannak. Hátőőőő….A nő aki fogadott minket kedves volt. Nem akart téríteni. Mi meg elég szkeptikusak voltunk, hogy a Bibliát olvasgatva és imádkozva meggyógyul a rákos, az AIDS-es, és azonnal beforrnak a sebek, behegednek a törött csontok.

Az újság már érdekesebb volt. Szakemberek dolgoznak, irígylésreméltóan nagy és világos newsroomban. És még külföldi tudósítóik is vannak! Az újságíróknak nem kell feltétlenül felekezeti tagnak lenniük, de a szerkesztőknek igen. Föl is pakoltunk néhány lapszámot. nekem a jövő hetiből nem jutott. De majd elkérem Saidét.

Utána átkocsikáztunk egy magánközrádióba. Ez a legjobb szó rá. Itt minden így működik. Két furgonnal mentük, libanoniak vezették. A mi sofőrünk vidám fickó volt. Elmondta, hogy Kanadában élt, Montreálban. Kristine, a kísérőnk nem értette miért pont ott. Mondtam, hogy Libanon francia gyarmat volt, Montréalban, no meg Quebecben franciául beszélnek- amin a franciák jót vigyorognak, hogy mecsoda akcentus, meg régies szavak.

Gyönyörű új épületbe érkeztünk. Hatalmas stúdió, ablakkal az utcára koncertfelvételhez. em úgy tűnt, mintha szénné használták volna. Aztán tágas newsroom, jól felszerelve. Nem állandó adás megy innen, hanem beszállítanak. Itt a külpol anyagok készülnek, amelyeket a minneapolisi PRI továbbít és árul. Igen, nekem is nehéz követni, hogy hogy áll össze a sok kis darabból az egész. De működik. És nem dolgozzák halálba magukat. Kisimult arcok, nyugodt háttér- miközben azért mondogatják, hogy a válság, meg a hallgatók, meg a szponzorok…

A komplexum másik felében a WGBH leledzik. 1983 óta gyártják a Frontline-t. Nem, nem a kullancselleni kutya/macska cseppeket, hanem a tv műsort. Egy rakat Emmy meg mittomén milyen díjat söpörtek be. Dokumentumfilmeket csinálnak. 40-50 perceseket. Egy-egy filmen akár fél évet is dolgoznak. Irígylésre méltó büdzsével. Jó, ez főleg Magyarországon hangzik elképesztőnek, hogy évente a 20 műsor, vagyis film elkészítésére 13 millió dollárjuk van (2.8 milliárd forint!). Hát, ebből lehet ám jó dolgokat csinálni. Van, hogy megvesznek valamit és hozzáforgatnak. De volt olyan is, hogy újraforgatták az egészet. Ami érdekes, hogy gyakorlatilag nincs saját stábjuk, outsorcing az egész: független producereket bíznak meg, akik elkészítik, beszállítják, és a Frontline logója alatt fut az egész.

Vissza a hotelba busszal mentünk. Nem túl kellemes környéken át vezett az út. Az eddig látottakhoz képest lepukkant volt a városrész, szegények voltak a buszon. A házak elhanyagoltak, pattogzó vakolattal, kopottas kocsikkal. Majd egy kereszteződés után egy csapásra megváltozott minden: elegáns zöld gyep, fák, klinkertéglás épületek. Hopp, máris a Harvardnál voltunk….